Új! 
A Barátok Verslista és a Poéta portál által kiírt "Iskola" témájú pályázaton második helyezést elért írásom:)
Múlt és jelen – gondolatfoszlányok iskolámról
Sosem felejtem el azt a napot, amikor megkaptam az első iskolatáskámat. Nagyon kemény volt, hátamra akasztható, és barna, pont olyan amilyet szerettem volna. De nem is ez a lényeg, hanem a boldogság, amit éreztem, mikor a boltból kilépve szaladtam vele hazáig. Mit szaladtam? Repültem! Hogy miért futottam, arra nem emlékszem, talán, hogy minél előbb belepakolhassam a füzeteket, tolltartót, vagy eldicsekedhessek vele a még óvodás testvéreimnek. Nem tudom… Csak a felszabadult érzés maradt meg, ahogy boldogan szaladok az utcánkban. No és seb a könyökömön... Az történt ugyanis, hogy a nagy sietségben megbotlottam, és mint egy béka elnyúltam a poros járdán. Más bajom nem esett, csak a könyökömet horzsoltam le, de annyira, hogy nagyon halványan, de a mai napig látszik a heg nyoma.
Nehezen barátkozó, csendes, visszahúzódó gyerek voltam… Kezdetben megilletődötten ültem végig az órákat, később persze feloldódtam, és a szünetekben elkezdődött az ismerkedés.
Emlékszem az udvarra… Mindig „gumiztunk” a lányokkal. Ugye emlékeztek milyen is a gumizás? Akármilyen rövid szünet volt, mi cifráztuk, ugráltunk boka, térd, combig emelve a gumit. Néha ugróiskoláztunk, vagy futkároztunk. Később, „nagylány korunkban”, az udvart körülvevő fák alatt csoportokba verődve pusmogtunk: ki, kibe szerelmes, és hogy milyen idétlen ruha van már megint a Csillán, és olyan majom ez a lány!
A tornaórákat szerettem, csak a „kidobóstól” féltem. Néha levegőt sem kaptam, olyan keményen eltalált a labda. Az öltözők semmivel össze nem téveszthető „illatát” a mai napig érezni vélem… Szerettem a bordásfalakkal körbeaggatott tornatermet, nemcsak az órák miatt, de az ünnepségek is itt zajlottak, itt sorakoztunk fel, kék, majd piros nyakkendőnkben, ünnepi ruhában. Most mosolygok magamban… NOSZF, és április 4, kisdobos és úttörő… Szavak, fogalmak, melyek akkor életünk részei voltak, ma már a gyermekeink történelem érettségi tételei közé kerültek: A hetvenes évek hétköznapjai. Azért én meséltem arról is nekik, hogy mi akkor is ugyanúgy éreztünk, játszottunk, buliztunk, voltunk szerelmesek, mint ők, a rendszerváltás után születettek. Változhat a világ, átírhatják a történelemkönyveket, de a gyermek játszani akarása és a serdülőkor lázadása, az nem változik.
Ünnepek… Talán a május elsejék maradtak meg bennem a legélőbben. Rengeteget lehetett lógni, elmaradtak az órák, mert napokig gyakoroltuk a felvonulásra a menetelést, és fújtuk teli tüdőből a „Mint a mókus fenn a fán”, és az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” kezdetű nótákat. Néha ma is éneklek a gyermekeimnek mindenféle régi mozgalmi dalokat, nem kis derültséget keltve ezzel körükben. Tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel hallgatnak…
Tél… Dühöngő északi szél, alig bírok lépni, szemembe fújja a havat, arcomat ezer szilánkként csapdossák a jéghideg hópelyhek. Alig látok és fázom. Előttem megy nagyanyám, erősen markolja csöpp kezem, és a háta mögé zavar, hogy védjen a széltől, a hótól. Kezében az iskolatáskám. Kisiskolás koromban minden télen így kísért, saját testével óvott, elbújtatott a háta mögé, hogy ne érjen a szél…
Osztálykirándulások… Emlékszem egyszer összevesztünk, ki üljön az Andi mellé a buszon, mert ugye hárman voltunk barátnők… Végül mindhárman ott nyomorogtunk a kettes ülésen és egymás haját huzigáltuk, hátha valaki feladja, és áttelepszik egy üres helyre.
Egy alkalommal nem tudtam elmenni kirándulni, mert az öcsém skarlátos lett. Akkoriban nem mehettünk egy hétig iskolába, mi a testvérei sem. Kinn volt a piros cédula a kapunkon, karanténba helyeztek bennünket. No, akkor nagyon elkeseredtem, mert míg én a hipermangános vízben sikáltam a kezemet félóránként, a többiek élvezték a kirándulás örömeit. Különösen akkor kenődtem el, mikor a lányok elmesélték, hogy hazafelé, a busz hátsó ülésén nagy smárolások zajlottak! Meg voltam győződve róla, hogy akkor maradtam le életem első csókjáról!
Voltam őrsvezető is, a Nyuszi őrs vezetője. Nem igazán vagyok vezetésre termett egyéniség, így a legtöbb őrsgyűlés, rohangálásba, kiabálásba, anarchiába fulladt, hiába próbáltam vékonyka, bizonytalan hangomon rendet teremteni. Aztán nyolcadikos koromra némi tekintélyre tettem szert: rajtitkár lettem! Előző nyáron részt vettem egy rajtitkár képző táborban. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, és felejthetetlen élmény! Reggel ébresztő, trombitaszóra! Sorakozó! Jelentés! Zászlófelvonás! Aztán foglalkozások, esténként tábortűz, játékok. Az „El Silentio” dallamára: lámpaoltás. Ó, mennyire élveztük, mennyit bolondoztunk!
Maga az iskola épülete régi volt, emlékszem a többnemzedéknyi diák taposta lépcsők fénylő kopottságára, a magas termekre, nagy ablakokra. Emlékszem az iskolacsengő hangjára, melyet meghallva, mintegy varázsszóra, özönlött a sok kék köpenyes diák, lefelé az udvarra. Emlékszem a szalvétába csomagolt tízóraik ízére (parizeres zsemle). A suli utáni fagyiéra is, mely jeges volt, vizes, és 50 fillérbe került.
És emlékszem az utolsó tanítási napra… Együtt mentünk haza az egyik fiú osztálytársammal. Szomorú voltam, hiszen éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemből, aggódtam, de vártam is, hogy milyen lesz majd a gimiben. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a matek könyvemet, és a földre dobva belerúgtam. (Elnézést minden matematika tanártól, de a számtan sosem tartozott az erősségeim és a kedvenceim közé). Jóska szó nélkül követte a példámat. Így mentünk hazafelé, a lassan széteső matek könyvvel „focizva”, egy szót sem szólva a másikhoz.
Majd szétröppent az osztály, sokukról már semmit nem tudok.
Az iskolából időközben idősek otthona lett. Szépen rendbe hozták, kívül, belül megújult az épület. Egyszer voltam benn, gyermekem szerepelt, egy, az otthon lakóinak rendezett műsorban. Nem ismertem rá a régi iskolámra, más volt a „szag”. Hiányzott a jellegzetes iskola illat, a krétapor, a grafitceruzák illata, a tornaterem, az öltözők izzadtságszaga, és a folyosó végén sorakozó medicinlabdák megszokott látványa. Olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőlem valamit. Múltam egy nagyon is meghatározó darabkájának helyszínét.
Minden nap elmegyek volt iskolám előtt, és mindannyiszor összeszorul kicsit a szívem. Ott, ahol valaha vidám nevetés, zsibongás verte fel a csendet, az ifjúság reményteljes jövője szövődött, gyermeki, bolondos vágyak és álmok kergetőztek a levegőben, ahol a folyosón sosem tudtunk lassan közlekedni, ahol tanáraink vonultak méltóságteljesen, hónuk alatt az osztálynaplókkal, ott most csend van, kórházi ágyak és fertőtlenítőszag. Az itt lakók múltjukba temetkezve, reményvesztetten vagy megváltásként várják sorsuk beteljesülését: a halált. Nem morbid ez egy kicsit?
Úgy érzem, annak az épületnek a levegőjében örökre ott marad a dolgozatírás előtti percek izgalma, visszhangzik az öreg falak között a diákok nevetése, szaladó lépteik zaja.
Akinek van hozzá füle, talán hallja is…
Az is eszembe jutott: lehet, hogy én is idekerülök? Ott fejezem be életemet, ahol elkezdtem tanulmányaimat. Ott felejtek el lassan mindent, ahol megtanítottak gondolkodni. Ott botorkálok járókerettel az elmúlás útján, ahol valamikor kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam a fénybe, a szabadságba, a jövő felé. És ott emlékezem az első iskolámban eltöltött évekre… No, de leállítom a fantáziámat.
Reménykedem, hogy erre nem kerül sor.
A www.fullextra.hu Irodalmi és művészeti portál letenyei alkotótáborára kiírt "A VÉN PLATÁN" témájú prózaverseny I. helyezett alkotása:
S. Farkas Zsuzsanna:
Néha a fák is félnek…
Hozzád szólok most Ember, ki itt állsz hatalmas lombkoronám alatt, lenyűgözve nézed vastag törzsemet, szerteágazó, égig érő ágaimat, árnyat adó leveleimet…
Tudod, hiába vagyok ebben a kis országban a legnagyobb platánok egyike, hiába éltem meg 500 évet, bizony néha én is félek. Amikor orkán harsog körülöttem, villámok cikáznak a fekete égen, s a kisebb fák a földig hajolnak a szélben, bennem is ott bujkál a félelem. Láttam a hosszú évszázadok alatt villám-hasította fákat magam körül, lángjuk bevilágította a vihartól elsötétült világot. Sokan voltak, kik itt korhadtak el mellettem, mert a szél tövestől csavarta ki gyökereiket… Velem már nehéz dolga lenne, de a villámtól még mindig félek.
Volt idő, mikor ágyúdörejtől remegtek meg ágaim, később bombák zuhantak körülöttem. Hallottam, hogy repülőgépek húznak el felettem, és a távoli robajlást, amint gyilkos terhüket az ártatlan világra zúdították.
Féltem akkor is…
Olykor tőled is félek Ember! Évszázadok alatt növesztett törzsemet éles szerszámokkal hasogatod… Tudom, a szerelmes ember szeretné mindenhol megörökíteni szívbe rajzolt kedvese nevét. Fáj ez nekem, kérlek, ne karcolj, ne véss belém jeleket!
Sokáig nyugalomban éltem, csendes kastélykertben, vidám emberek között. Szívesen megpihentek árnyékomban, melengette szívemet a szeretet. Sok-sok szerelmes szónak és csóknak voltam tanúja. Ó, hogy élveztem a gondtalanul nevetgélő, bolondozó fiatalok boldogságát! Képzeld el, még mosolyogtam is! Ha melegük volt lágyan meglengettem ágaim némelyikét, ha áztak, sátorként borultam föléjük.
Szinte észrevétlen szálltak el az évek… Évtizedek… Évszázadok. Hatalmasra nőttem, nem pusztított el sem a természet, sem az ember.
Öregségemre egyre nehezebb napok vártak rám… Kevesebb idő jutott a pihenésre, zajos, harsány lett körülöttem a világ. Én csak arra vágytam: élvezhessem a nap melegét, a hűsítő esőcseppek üdítő illatát, a kéklő égen felragyogó szivárvány ölelését, vagy télen, csupasz ágaimon a vakító hó fehér bundáját. És vártam, izgatottan vártam minden évben a tavaszt, a megújulást, tetszhalott létemből a feltámadást! Zsenge leveleim új életet hoztak, virultak egészen őszig. Fájdalmas volt megválni tőlük, de tudtam: az új tavasszal majd újra előbújnak, zöld ruhába öltöztetnek, és nevelgethetem őket hosszú hónapokig.
Most úgy érzem, kicsit kellemesebbé vált körülöttem az élet. Mint matuzsálemre úgy vigyáznak rám, hisz egy kisváros, Letenye jelképe, büszkesége lettem. Most is járnak hűsölni lombsátram alá az emberek. Megcsodálnak, sokszor átölelnek, és ez jó nekem. Néhányan talán érzik bennem az élet lüktetését, hallják, hogy leveleim évszázados titkokat suttognak. És a szerelmesek, ők örökké megtalálnak! Boldogságuk engem is azzá tesz.
Szeretnék még élni, félelmek nélkül, nőni tovább az ég felé…
Vigyázz rám Ember! Élőlény vagyok, történelem, múlt és jelen.
Segíts, hogy jövőm is legyen!
2011. május
S. Farkas Zsuzsanna:
A bohóc
Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
– Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.
A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.
Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.
Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
– Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”
Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
– Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
– Miért nem? – kérdezte.
– Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mosolyra rajzolt szája, ellentétben komoly, kissé döbbent tekintetével.
– Rendben van. Ne gyere ma ki a porondra, de az előadásom végén várlak a lakókocsimban!
A fiú ereiben meghűlt a vér… Nem erre a válaszra számított. Meghívta a mester a „szentélyébe”, oda, hol még senki nem járt. A lerövidült előadás után szó nélkül, az izgalomtól verítékben úszva követte a határozott léptű férfit a lakókocsi felé. Miután az belépett, szélesre tárta az ajtót vendége előtt.
– Ne félj, nem vagyok emberevő! Gyere, szeretnék mesélni neked egy történetet!
Szamóca kiengedte az eddig visszafojtott levegőjét, és belépett. A félhomályos lakókocsiban meglepő rend fogadta, a falakon rengeteg fotó. Bonettiről a porondon, vagy nagy emberek társaságában. Megállt egy megbarnult, régi kép előtt és hosszan nézte. Egy kifestett zenebohóc vigyorgott rajta felfelé kunkorodó festett szájjal, kezében hegedű. Mellette gyönyörű nő flitteres ruhában. Kettejük előtt egy boldogan mosolygó fiúcska, szintén hegedűvel a kezében.
– Én vagyok a kisfiú, ők pedig a szüleim. Régi cirkuszcsaládból származom, felmenőim, mind zenebohócok voltak. Apám a mesterségét rám hagyta, keményen kellett tanulnom, ennyi idősen, mint te, már egyedül léptem a porondra és fergeteges sikert arattam. Viszont engem nem vonzott a bohóckodás, az én szerelmem a hegedű volt. Úgy éreztem, elpazarolom a tehetségemet a cirkusz tarka világában. Zenét szerettem volna tanulni, elhagyva a társulatot, a zeneakadémián. Apám nem engedte. Lázadásom hiábavaló volt, maradtam. Ugyanazt éreztem, mint Te most. Nem akartam középszerű lenni, tanulni akartam és csillogó koncerttermekben fellépni. Dacosan közöltem apámmal: nem lépek többet porondra, mert nem vagyok elég jó. Akkor ő elbeszélgetett velem, úgy, mint ahogy most én szeretnék veled. Mikor eljutsz egy szintig a tudásban, ráébredsz mennyire kevés, az, amit tudsz. Érzed, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Elkeseredsz, nem akarsz megrekedni ezen a színvonalon. Ilyenkor két út áll előtted: vagy feladod, és az önsajnálattól fuldokolva engeded, hogy elkallódjon a tehetséged, és maradsz, akinek hiszed magad: középszerű, és sorsával örökké elégedetlen ember. Tulajdonképpen semmi baj a középszerűséggel. Kellenek a kis bohócok a nagyok árnyékában, hisz sosem lehet tudni melyikből lesz egyszer nagy művész. Erre még visszatérek…
Szamóca szóra nyitotta a száját, de Bonetti egy mozdulattal elhallgattatta.
– A másik lehetőség, hogy nem adod fel. Ki kell másznod ebből az állapotból, melyet akár nevezhetünk művészi válságnak is. Kemény munkával, és hittel Te is sokra viheted. De valóban hinned kell magadban! Hogyan hinné el a közönséged, hogy te egy tehetséges, nagy bohóc vagy, ha te nem hiszed el ezt magadról! Erősen hinni kell, naponta elismételni magadban: sikeres, nagy művész leszek! Tanulni és gyakorolni kell keményen! Én hiszem, hogy nem véletlenül vezérelt a sors az utunkba, nem véletlenül adta a kezedbe az öreg azt a trombitát! Látom, hogy tehetséges vagy, de érzem kételyeidet is. Szamóca! Gondolj a közönségedre! Nincs jogod megfosztani őket az örömtől, amit a játékoddal okozol nekik! Most már tudom, mindegy, hogy egy nagy csillogó koncertteremben, vagy egy itt-ott lyukas cirkuszsátorban teszed ezt. A lényeg, hogy az embereknek boldog perceket szerezz! És itt térek vissza a középszerűségre. Ha soha nem leszel sikeres nagy művész, hidd el, akkor is megéri folytatni! Ha csak egyetlen egy embernek édesíted meg néhány percét a játékoddal, akkor is! Megadatott neked, hogy ezt tedd. Maradj ott, ahova a sors vezetett, és végezd a kötelességedet alázattal. Te művész vagy, nem teheted meg, hogy kicsinyes, önző saját érdekből elhagyd a publikumot. Felejtsd el a lelkedet most kínzó gondolatokat, emelkedj felül kételyeiden, hiúságodon és dönts! Nálad a kulcs a jövődhöz.
A nagy Bonetti fáradtan intett az üres szemekkel maga elé bámuló fiúnak.
– Most menj! Gondolkodj pár napig, addig egyedül csinálom a produkciót.
Szamóca napokig feküdt az ágyán, trombitáját a kezébe sem vette, csak bámulta a plafont és próbálta megérteni, amit a mestertől hallott. Viaskodtak benne az érzelmek: nem, ő soha nem lesz olyan tehetséges, mint Bonetti… Sőt! Ő egyáltalán nem tehetséges. Majd lelkesedni kezdett: igenis, kemény munkával, hittel elérhet bármit! Bármit a világon! És újra a kishitűség… Majd a remény… Így ment ez hosszú napokon, éjszakákon át. A trombita némán hevert a sarokban, még csak pillantásra sem méltatta.
Elérkezett Karácsony szent estéje. A társulat tagjai, mit egy nagy család, együtt ünnepeltek. Csak két lakókocsi ablakán szűrődött ki fény.
Szamóca a sarokban porosodó trombitáját nézte, majd lassan lehajolt érte, leporolta, és finoman belefújt. „Folytatnom kell! Hittel, kitartással, alázattal. Nemcsak a közönségem miatt… Belehalnék, ha többet nem játszhatnék!” Meleg kabátot vett, és kilépett a hideg éjszakába. A csillag-pettyezte sötét ég alatt Bonetti kocsijához ballagott és játszani kezdett. Először erőtlenül, majd egyre bátrabban, tisztábban zengett trombitájából egy karácsonyi dallam.
Válaszként hamarosan bekapcsolódott egy hegedű édes-bús hangja. Két ember játszott felszabadult szívvel és lélekkel, átadva magukat a művészet csodájának. A fagyos karácsonyi éjszakában az égig szállt a fenséges muzsika.
Mikor az utolsó dallam is elhalkult, fenn, a csillagok felett tapsolni kezdtek az angyalok…
2010. december 02.
S.Farkas Zsuzsanna:
Az élet fiókjai
Hány fiókot rejtegetünk lelkünk mélyén?
Hányat húzunk ki minden nap, kicsit elmélyülni tartalmában, és hányat tartunk zárva?
Melyik az, amelyet bár bezártunk, néha mégis előkeressük hozzá a kulcsot, és elfordítva a nyikorgó zárban, feltárjuk?
Lelkünk tele van életünk emlékeit őrző fiókokkal…
Gyermekkor… Sokszor belelesünk, kutakodunk benne, keressük az elmúlt érzéseket, az önfeledt, gondtalan időszakot, mikor versenyt futottunk a széllel, és rácsodálkoztunk a végtelen kék égre. Cserebogarat fogtunk, és színes szárnyú pillangót, csigákat kerestünk az eső után a nyári kert buja zöldjében. Száguldott a szánkónk, Holle anyó párnájából hullott, csak hullott a toll… Szabadon visongtunk, és megkóstoltuk, milyen ízű a hó.
Ezt a fiókot gyakran kinyitjuk, hátha újra megérezzük a nyári eső utáni föld illatát, s hidegtől vöröslő markunkban, az olvadó hógolyó ízét…
Vágyódva nyitjuk ki ifjúságunk rekeszét… Ott lapulnak a nagy szerelmek, boldog ölelések, az első csókok, és a szakítások utáni átzokogott éjszakák. A nagy bulik, áttáncolt, koncerteken végigtombolt évek… A nagy találkozások, lázadó beszélgetések, hitünk a jövőben. Álmok, vágyak suhannak elő a fiókból, s mint áttetsző koboldok tűnnek el mély sóhajunk nyomán…
Csodát rejtő fiókunk, a gyermek születése… Élet, mely belőlünk fakadt, lélek, mely a szemünk előtt csodálkozik rá a világra. Boldog mosollyal nézzük a lelkünk mélyén megörökített fotókat: az első lépések, az első fogacskák, a szavak, az óvodai szereplések, a büszkeség és hála, hogy részünk lehet egy emberke világra eszmélésében. Beszippantjuk a babaillatot, belenézünk az ártatlan gyermekszemekbe, mielőtt becsukjuk ezt a boldogság-fiókot.
Halottjaink fiókja nehezen nyílik, fájó lelkünk magába zárja. Előbújnak a szellemek, öreg, eres kezek nyúlnak utánunk. Könnyel öntözött emlékek, temetések és koporsók, melyek szaporodnak éveink múlásával. Rokonok, barátok intenek a múltból, de élnek, a jelenben is élnek! Majd csak velünk halnak meg végleg.
Egy fiók mindig marad számukra bennünk…
Vétkeinket, elrontott lépéseinket, rossz döntéseinket őrzi a nyikorogva nyíló, kulcsra zárt fiók.
Mégis ki kell nyitni, ha fáj is szembe nézni velük… Szabadon kell engedni a múlt démonait, elfogadni őket életünk részeként, hisz valamikor velünk éltek. Ez a fiók sötét… Csak mi tudjuk, mit rejt, és talán tanulunk is a hibákból, ha őszintén szembenézünk velük. Majd újra elfordítjuk a kulcsot és továbblépünk… Mert állandó bűntudatban élni nem lehet. Nem szabad.
Van egy fiók, melyet nem mi nyitunk ki… Egy szerető szív tárja fel, lehet barátunk, társunk, szerelmünk… Rámutat a bennünk lévő értékekre vagy hibákra. Rámutat egy olyan önmagunkra, amelyet talán mi sem ismerünk. Segít, és tudással ruház fel: az önismeret tudásával. A jobbá válás lehetőségével. Igen, csupán egy lehetőség: elfogadjuk-e a felénk nyújtott segítő kezeket, hagyjuk-e szeretni magunkat, hajlandóak vagyunk-e elhinni, hogy jók is lehetünk. Tudunk-e abban is hinni, amiben eddig nem mertünk…
Ez a befogadó fiók mindig legyen nyitva! Engedjük be a szeretet, fogadjuk el, ismerjük meg jobban önmagunkat! Merjünk boldogok lenni!
Sok-sok fiók lapul még lelkünk mélyén, és számuk egyre szaporodik. Titkaink, örömeink, sikereink fiókjai.
És még sorolhatnám…
Gondolkodj el: Te vajon melyiket nyitogatod, benned melyik tárul fel legtöbbször?
Sokat elárul rólad!
S.Farkas Zsuzsanna
A tóparti pad
Vivi hanyagul a sáros fűbe dobta az iskolatáskáját és feltelepedett a tóparton álló régi pad támlájára. Zsófi egy pillanatig tétovázott, majd felült ő is. A két tini lány nyalókát cuppogtatva csacsogni kezdett. Gyengén sütött a gyérülő lombokon át a szeptemberi nap a fák között megbúvó, félreeső pad támláján kuporgó fiatalokra.
– Megint suli! Hogy én ezt mennyire utálom! Kati néni ma tiszta hülye volt! Első nap feladott egy csomó leckét!
– Én nem bánom hogy újra szeptember van! Így megint együtt lóghatok veled az órák után!
– Na ja…. És tanulhatunk ezerrel, mert anyám nem enged el hétvégén sehova, ha rossz jegyet kapok! Jajj, Zsófi! Meséltem már Norbiról?
Zsófi lebiggyesztette a száját.
– Nem, nem meséltél. Bepasiztál a nyáron?
– Így is lehet mondani! – mosolygott sejtelmesen a szőke, huncut szemű lány – Csak néhányszor találkoztunk, de istenien smárol! Állandóan smároltunk!
– És jó volt?
– Jó-e? Fenomenális! Még a blúzom alá is benyúlt… Basszus, majdnem AZ is megtörtént..
– Az? – nézett rá tágranyílt szemekkel Zsófi.
– Az! Igen, az! De elutazott, ő itt csak nyaraló vendég volt. – Vivi vidáman nyalogatta tovább a nyalókát. – Ma a Petyával szemeztem egész föci órán! És te? Neked semmi nem jött össze a nyáron? – nézett barátnőjére.
– Nem igazán… – nyögte ki a lány. – Tudod, nekem még mindig a Tomi tetszik.
– Jesszus, akkor te még mindig nem csókolóztál!
Zsófi mélyen elpirult. Lehajtotta a fejét.
– Nem. Talán soha nem is fogok… Ki a fene akarna megcsókolni engem?
– Előbb - utóbb te is fogsz! Olyan nincs, hogy valaki soha ne csókolózzon életében!
Hirtelen leugrott a padtámláról.
– Itt az alkalom! Jön a Tomi!
Zsófi, ha lehet, még pirosabb lett, és egész picire szeretett volna összezsugorodni, láthatatlanná válni. Ám barátnője már ráncigálta is a fiút a padjuk felé.
– Tomikám, Zsófi nagy bajban van! Nem érti a ma feladott matek házit. Ugye segítesz neki? Kérlek, kérlek, kérlek! – esdekelt a fiúra emelve ártatlan nagy szemeit. Tomi és Zsófi zavartan nézték egymást, majd Tomi félszegen bólintott.
– Bocsi, nekem mennem kell zongoraórára! Holnap a suliban talizunk! Császtok!
Tomi esetlenül huppant le Zsófi mellé, hosszú lábait nem tudta hova tegye.
– Nálad van a matek füzet? Szívesen segítek. Mit nem értesz? – kérdezte végül kedvesen. Zsófi teljesen össze volt zavarodva. Ez a Vivi teljesen hülye! Hiszen érti a matekot, semmi baja vele, és most idecitálta Tomit! Mi lesz ebből?
– Értem a matekot… – mondta végül csendesen – Vivi összevissza beszélt! Csak azért rángatott téged ide, hogy… mert… Mert én még sosem csókolóztam, és…
Tomi meghökkenve pillantott rá. Nem tudott hirtelen mit kezdeni a lány szavaival. Nézte a tóra hajló fűzfák közt átszűrődő őszi napfényt, a tavon úszkáló vadkacsákat, a felhőtlen kék eget. Régóta tetszett neki Zsófi, buta lenne, ha most kihagyná a helyzetet. De hiszen még ő sem… Soha, senkivel nem csókolózott. Krákogott egyet, frappáns megjegyzésen gondolkodott.
– Ez nem probléma! Abból is korrepetálhatlak!
Zsófi felugrott a padról, de a fiú visszarántotta. „Most vagy soha!” – gondolta és magához szorította a reszkető lányt. Szájuk lassan egymásra talált, testükben a feszültség felengedett, és a sokat látott tóparti pad újabb első csóknak lett a színhelye.
* * *
Zsófi és Tomi már a tó másik partján sétáltak kéz a kézben, mikor a megüresedett padra egy középkorú, jóképű férfi ült le. Aktatáskáját maga mellé tette és felváltva nézegette az óráját, és a pad felé vezető kis ösvényt. Hamarosan feltűnt egy elegáns nő a fehér murvával felszórt úton. Sietett, és időnként zavartan körbenézett. „Mint egy riadt őzike” – gondolta a férfi miközben ellágyult tekintettel figyelte a nő közeledtét. Felállt.
– Szia drága kincsem! – suttogta, és önkéntelenül át akarta ölelni. A nő ellökte magától.
– Ne bomolj! Megláthatnak! – szemeiben idegesség bujkált, mozdulatai riadtak voltak.
A férfi felsóhajtott.
– Kevés az esély, hogy ekkora városban éppen erre sétál egy ismerősöd, és pont ezt az eldugott padot lesegeti! Nagyon kívánlak kicsim!
A nő halványan elmosolyodott.
– Tudod, hogy én is! Nagyon! De nem szeretem a veszélyes szitukat… Ha a férjem megtudja…
– Nem lesz semmi baj… Ülj mellém, had érezzem a tested melegét… csak egy kicsit!
Leültek egymás mellé, amilyen közel csak tudtak és mertek.
– Muszáj volt találkoznom veled! Nem bírnám ki péntekig! Úgy örülök, hogy eljöttél! Milyen napod volt?
– Szokásos idegbaj az irodában… De amikor eszembe jutottál, mindig mosolyognom kellett!
Szeretnék mindig, minden pillanatot veled tölteni! Nem szeretek hazamenni… nem szeretem a férjem! Csak Téged! Miért nem lehetünk mindig együtt? – a nő hangja keserűen csengett, érezte, hogy a kérdése költői.
A férfi átölelte a vállát, és ő már nem tiltakozott. Sok éve tartott titkos viszonyuk, de még mindig feltámadt bennük a vágy egymás közelségétől. Csillogó tekintetük összefonódott, megszűnt körülöttük a világ: az elsárgult levelek lassan peregtek a csupaszodó fákról, a lemenő nap ezer színben ragyogtatta fel az őszi tájat. Ám ők ebből semmit nem láttak. Kezük egymásra kulcsolódott. A nő már nem bánta, hogy a férfi megcsókolja. Szenvedélyesen viszonozta, már az sem érdekelte, ha valaki meglátná őket.
– Szeretlek! – hajtotta fejét a férfi széles mellkasára.
– Én jobban! – vágta rá a férfi.
– Nem, nem! Én jobban!
Nevettek, majd csend telepedett köréjük. Szavak nélkül élvezték egymás közelségét. A férfi gyengéden simogatta a nő haját. Valahonnan füst szagot hozott a feltámadó enyhe szél. Égetik az avart. A szomorúfűzek a tó felszínét borzolták, finoman hajladoztak a szélben.
A férfi és a nő fázósan még közelebb húzódott egymáshoz.
– Menjünk! Vár ránk a kis szobánk a panzióban! – suttogta a férfi.
A nő bólintott. Nem tudta mit fog majd mondani a férjének, de a sürgető vágy erősebbnek bizonyult félelménél. Elindultak egymás mellett, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hogy aztán pár órára övék legyen a boldogság, és a tudat, hogy bár sorsuk nem engedi, de ők összetartoznak. Örökre.
Az öreg pad árván maradt a lassan leszálló, hűvös őszi alkonyatban.
* * *
– Józsikám, óvatosan lépjél, olyan egyenetlen ez a murvás út! Vigyázz, nehogy megcsússzon a botod a köveken!
A idős asszony gyengéden fogta férje könyökét, irányította tétova lépteit. Mióta agyvérzése volt, a jobb lábát nagyon húzta, és bizony az emlékezete is akadozott. Nem volt könnyű mostanában az életük, de Irén hálás volt, hogy legalább megmaradt neki a párja.
– Mindjárt ott leszünk! Kicsit lepihenhetsz! – nógatta az öregembert.
Őszi délelőtt volt, a reggeli köd már felszállt, de a fű még harmattól csillogott a tóparton. A nap sugarai melengetőn simogatták a fák között megbúvó kis pad felé lassan lépkedő öregeket.
– Leülnék… – szólalt meg Józsi bácsi
– Megérkeztünk kedvesem! Tedd le a botodat és már le is csücsülhetsz! – csivitelte Irén.
Az öreg nehézkesen ereszkedett le a padra, és úgy nézett körül, mint aki soha nem járt errefelé.
– Hova hoztál Te asszony? És hol van a mi Erzsink?
Az öregasszony testtartása görnyedtté vált.
– Most jövünk tőle Józsim. Erzsikénk már a temetőben pihen. Nem emlékszel? Három éve elvitte a rák… – zsebkendőt vett elő és megtörölte a szemét.
Józsi bácsi nézte a tóparti fűzfákat, arcát elöntötte a mosoly.
– Beszélsz butaságot! – mordult az asszonyra. – Nemrég még itt tologatta a babakocsiját a kis cserfes, mi meg mögötte sétáltunk büszkén…
– Józsim, az már legalább ötven éve volt… Régi szép idők! Minden vasárnap eljöttünk ide mise után, a tópartra. Emlékszel? Ez a pad már akkor is itt állt. Leültünk, és gyönyörködtünk a szöszi kis Erzsikénkben… Játszott a virágokkal, köveket dobált a tóba, kergette a galambokat…– Irén mosolyogva nézett a múltba.
– A kék pöttyös ruhád volt rajtad. – szólt rekedten a férje.
Az öregasszony meglepetten felkapta a fejét.
– Te emlékszel a kék pöttyös ruhámra? Ó, az volt a kedvencem!
– Tudom. Abban voltál Prágában is. – mélázott el az öreg.
Irén megint magába roskadt.
– Mi sosem voltunk Prágában Józsim… – suttogta, inkább csak magának.
Örege már szinte semmire nem emlékszik, időnként vannak csak tiszta gondolatai. Most is csak ül, és kifejezéstelen arccal néz maga elé. Megsimogatta mozdulatlan, eres kezét.
– Sokat ültünk itt Józsim… Mikor udvaroltál, ide jártunk titokban csókolózni. Ezen a padon csókoltál meg először! – kuncogta el magát az öregasszony. – Később a pici lányunkkal jártunk ide. Most megváltozott itt minden, csak a pad a régi… A földes utat felszórták fehér murvával, és nézd, menyi - mennyi virágágyást ültettek! Az a szobor is új! És a környező házakat is felújították. Van itt egy játszótér is, ami a mi időnkben még nem volt…
– Éhes vagyok! – motyogott Józsi bácsi.
Irén felsóhajtott. Szeretett volna még itt üldögélni picit. Emlékezni arra az időre, mikor még mindketten egészségesek és boldogok voltak. Mikor még élt Erzsikéjük… Mikor itt csókolóztak Józsival a padon, fiatalon, szerelmesen.
– Segítek felkelni, induljunk Józsim! Tegnapról maradt még töltött káposzta. Tudod, a kedvenced!
Nehézkesen felsegítette élete párját, és elindultak egymást támogatva a délelőtti gyenge fényben.
Az öreg pad támlájáról könnyként hullt alá egy reggelről ottmaradt harmatcsepp…
S. Farkas Zsuzsanna
S. Farkas Zsuzsanna:
Fejezetek a "Nagy Írónő" életéből
3.fejezet
A Nagy Írónő cigarettájának kékes-szürkésen gomolygó füstjét követte tekintetével. Kinézett az általában ihletet adó, mindig változó, konyhaablakon túli tájra.
Most éppen esett. Egész délután zuhogott, szürke függönyt vonva az ablak, és a mögötte lévő világ közé, sötét gondolatokat ébresztve a Nagy Írónő fejében.
Már három hete nem írt semmit…
Szórakozottan lerázta a hamut cigarettája végéről a mosogatóba. Észre sem vette. Az a gondolat fészkelte magát makacsul az agyába, hogy talán soha többé nem tud írni.
Borzalmas volt ez a három hét…
Hányszor és hányszor ült le a gép elé, verseket olvasott, témát keresett és semmi, hangsúlyozom: semmi nem jutott az eszébe. Egyetlen épkézláb rím nem jött össze, úgy érezte olyanok a gondolatai, mint egy ötödik osztályos tanulóé. No, és az eredetiségről, költői képekről nem is beszélve… Lassan kezdte elfelejteni milyen érzés, mikor megszánja, és homlokon csókolja a múzsa. Amikor megtörténik a csoda: káprázatosan jó mondatok, sorok jutnak eszébe, és már kattog is a billentyűzet, úgy száguldoznak a gondolatai, követni alig tudja őket.
Gyakran érezte úgy, hogy amikor ír, segítséget kap… Valahonnan kívülről… Mintha nem is belőle szakadna ki a szó, hanem ajándékba kapná valakitől, valahonnan, akár egy sugallatot. Hitte: az alkotásra való képesség adomány. A vágy, a kényszer is az, ami újra és újra arra ösztökéli, hogy írja le gondolatait, érzéseit. Hálás volt ezekért az ihletet adó percekért, ezért az ajándékért.
És most, íme: a mindennapi gondok, szabadidejének szinte zéróra csökkenése messzire űzte a múzsákat a környékről. Tanévkezdés volt, és nem csak a gyermekei, Ő maga is kénytelen volt újra tanulásra adni a fejét.
A Nagy Írónő szomorú volt.
Éhség gyötörte, olthatatlan szomjúság a szavak után. Frusztráltnak, üresnek érezte magát nélkülük. Készült benne a vers, sőt talán készen is van, de nem tudta előcsalogatni. Csak feszítette belülről, mint az egyre növekvő magzat az anya hasát, egyre nehezebben viselte. Szerette volna már letenni ezt a terhet, szerette volna „megszülni” a benne torlódó, kifelé készülődő sorokat, de egyszerűen képtelen volt rá. Mikor leült a számítógép elé és megnyitotta a World-öt, legalább annyira üresnek érezte az agyát, mint az előtte vibráló fehér képernyőt. Ha sikerült is lepötyögnie néhány sort, visszaolvasva undorodva, ingerülten törölte ki a leírt közhelyeket. Ingerültsége pedig végig kísérte a nap folyamán immár lassan 3 hete…
Ó, mennyi lelki szenvedéssel kell megküzdenie egy művészléleknek!
Mélabús hangulatából az ajtó hangos csattanással történő kicsapódása vetett véget.
- Anya, meg fogsz lepődni! Ne akadj ki, ne kiabálj, ne ájulj el! Próbálj beletörődni… - lépett be kisebbik lánya, köszönés helyett ezekkel a szavakkal. Arcán enyhe bűntudat keveredett valamiféle öntudatos szemtelenséggel. „ Úristen, most kezdte a gimit és máris egyest kapott, kiosztotta az osztályfőnökét, lehet ki is rúgták a suliból????” – villantak át a lehetőségek a Nagy Írónő elgyötört agyán.
- Mondjad! Ne kímélj!
Nem mondta. Mutatta. Egy fülpiercinget. Volt már vagy négy lyuk a gyermek fülén, de ez az új - mint elmagyarázta a piercingek területén teljesen analfabéta anyjának – nem sima fülbevaló, ez piercing…Nem a cimpába teszik, hanem oda középre, és nem úgy lövik át a fület, hanem lyukasztják.
- A következőt hova teteted? – nézett aggodalmasan a lányára. Kis fejmosást tartott, hogy azért legközelebb beszéljék meg mielőtt ilyen lépésre szánja el magát, majd a lányka bevonult a szobájába és már harsogott is a lakás valami alternatív zenekar - a Nagy Írónő ízlése szerint - enyhén szólva, finoman kifejezve is kellemetlen zenéjétől…
- Így nem lehet tanulni! – rohant ki a nagyobbik lánya, fejét fogva, dúlva-fúlva a konyhába.
- Nyugi kislányom, megoldjuk!
Kisebb csetepaté után megoldották. Csend lett, a gyerekek tanultak, vagy legalábbis ezt mímelték. Közben hazajött a férje, és amíg ő a tanuláshoz szükséges csend és nyugalom megteremtésén fáradozott, megette az összes szőlőt, amit a Nagy Írónő éjszakára tett félre magának. Imádott éjszaka enni! Már előre élvezte a zamatos, nagy szemű muskotályos szőlő izét. Összefutott a szájában a nyál, ahogy elképzelte, hogy éjszaka, mikor végre csend lesz és nyugalom, lassan, élvezve a lédús szemek édes ízét, komótosan eszeget.
És most a férje mindet befalta! Sértődötten vonult be a szobába, és leült a számítógép elé. Megnyitotta a World-öt, hátha a fehéren vibráló monitor láttán érkezik az ihlet. Felírta címnek: Szeptemberi gondolatok. De nem érkezett a múzsa, ehelyett a lányok lebegtették meg az ellenőrzőjüket az orra előtt.
- Holnap szülői értekezlet lesz!
Aláírta a kis könyvecskét és közben azon törte a fejét, hogyan fog osztódással szaporodni, mert el kellene mennie mindkét lány szülőiére, ami persze egy időpontban lesz. Az egyik most ment elsőbe, vagy ahogy mostanság nevezik kilencedikbe, új osztályfőnök, új iskola, ott kellene lennie. Viszont a nagyobbik tizenkettedikes, szalagavató, ballagás, érettségi… Mozgalmas év előtt áll. Ott is ott kellene lennie. Fáradt aggyal elnapolta a kérdést.
- Vasárnap jön a német csere-gyerek. Képzeld vegetáriánus!
- Remek! Jó kis magyaros gulyást szerettem volna neki főzni… Mi a fenével etetem egy hétig??
- Anya!! Meg fogok bukni érettségin!!! Mindent elfelejtettem, mindent!
- De hisz itt van még az egész tanév előtted! Nem kell izgulni, addigra eszedbe jut!
- Az új tanárom tök ellenszenves!
- De anya, hidd el, mindent elfelejtettem angolból tavaly óta!
- Hát majd eszik tésztát, meg majd rántok ki cukkinit, és halat vajon eszik? És tojást?
És ez így ment egészen késő estig.
A múzsák messze jártak. Nem szeretik a nyüzsgést, a zsivajt, csendre, nyugalomra vágynak.
Majdnem tizenegy óra volt, mire elcsendesedett a ház, aludni tért a kis család. A Nagy Írónő újra próbálkozott. Csend, kislámpafény, nyugalom, csak a számítógép képernyője vibrált meghitten.
Újra felírta a címet: Szeptemberi gondolatok. Nézte egy darabig a feketén virító betűket, de sajnos most sem jutott eszébe egyetlen költői, de még sima, hétköznapi gondolat sem. Kimerült volt. Lassan lehajtotta a fejét, homlokát a számítógép asztal hűvös lapjára szorította…
….arra ébredt, hogy nagyot nyikordult a gurulós szék alatta. Hunyorogva emelte fel fejét, és nézett az órára. Fél kettőt mutatott. „ Még jó, hogy nem estem le a székről…” – gondolta, míg kikapcsolta a gépet. Rossz kedvűen, dolga végezetlenül bebújt az ágyba.
Másnap nem lett jobb sem a hangulata, sem az időjárás. Esett és esett egész nap megállás nélkül. Kegyetlenül kínozta a kikívánkozó vers, és a tudat, hogy három hete nem írt, valamint a félelem, hogy soha többé nem is fog talán.
Estefelé már nem bírta tovább. Felvette az esőkabátját, fogta a kis füzetet, amibe a verskezdeményeit szokta írni és kiballagott az erkélyre. Onnan nézte a kora ősz képeit, hallgatta az eső, és a szél keltette hangokat. Ült a műanyag széken a zuhogó esőben, rágta a tolla végét, míg egyszer csak megszólalt benne az első sor… és követte a többi. Mire észbekapott teleírt egy oldalt. Végtelenül megkönnyebbült… Hát kinn van! Megszületett! Nehéz, hosszú vajúdás volt, de végre, végre újra írt! Bement a meleg szobába, és üdvözült mosollyal elkezdte letisztázni, az erkélyen előbújt sorokat. Nem egy remekmű, de megtört a jég, elmúlt a félelem Már tudta: nem hagyták el örökre a múzsák. Időnként ugyan hűtlenek hozzá, vagy Ő hozzájuk, de sosem tűnnek el végleg.
Eltelhetnek hetek, hónapok, évek… Akit egyszer megfertőzött az írás szeretete, az sosem tud örökre lemondani róla, előbb vagy utóbb, de újra alkotni fog…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
