Kibontott hajjal sosem láttam…

Kibontott hajjal őt sosem láttam.
Reggelente félálomban, az ágyban,
dunnám alól bűvölten figyeltem,
tágra nyílt, szelíd gyermek-szemekkel
hogy fonja hosszú, ősz haját….

A kályhából lassan bújt elő a meleg.
Korán kelt, befűtött, hogy mire felkelek
ne fázzak, ha takaróm alól kimerészkedek.
Majd az ágyam szélére ült egyenes derékkal,
s fonni kezdte hosszú, ősz haját…

Fürgén járt dolgos, reumától bütykös ujja,
szemem szinte követni sem tudta.
Vajon a gondolata merre, kihez szállt,
míg összeállt szigorú varkoccsá
ritkuló hófehér haja…

Szoros fonatát kis kontyba fogta,
majd kendőjével is eltakarta
kész frizuráját…Minden hajnalban…
Fenn az Égben tán szabadon hordja
felhőkkel libbenő ősz haját…

….a nagymamám

Néha álmodom...

néha álmodom…
kibontott hajjal szaladok a szilaj szélben
szemben, féktelenül félelmes erejével,
hadd lobogtassa vadul hosszú, fénylő hajam,
hadd érezzem újra kicsit szabadnak magam…

szabadnak, kit arra repít a csavargó szél,
amerre nem uralkodik bűn vagy csúf, csak „szép”
nap fénye öltöztet fel aranyló ruhába,
áttetsző pókhálóként lobog ezüst fátylam

s már a kéklő égbe fúródik könnyű testem
fénylő rakétaként suhan a végtelenbe,
derékig érő, dús aranyhajam átölel,
könnyű vagyok… a föld távol, és az ég közel

vagy azúr tengervízben lebegek súlytalan,
hullámzik köröttem szabadon hínár hajam,
színes halacskák játékosan bújnak közé
hableány vagyok… kár, hogy a mese véget ér

néha álmodom…
de álmom, tudom örökre csak ábránd marad
hiszen nincs is nekem hosszú, hullámos hajam
testemen nehéz súly, mely a szürke földön tart
illúzió minden, lehunyt pilláim alatt

* * *

De ha látsz megcsillanni egy fénycsíkot az égen,
lehet, én vagyok… Kalandozok kicsit a súlytalan létben.

2010. február

Ess hó, ess!

Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!

Ess hó, ess! Ne is egy hétig:
egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van… latyak lesz belőle,
Kiábrándító…

De most… most szeretnék megállni…
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben…

2010. 01. 06.

Ha elolvad a hó...

mint frissen hullott hódunna a tájon,
olyan a  gyermeki, tiszta szerelem,
míg bakancsos lábbal bele nem gázol
a bizalmatlanság és megunt keserv,
vagy féltékenység szennyezi be  fájón,
s tört szív a szűz hóra vércseppeket ejt…

…a hó elolvad lassan, semmivé lesz,
szürkül, megkeményedik  a felszíne
majd eltűnik, foltjait felszippantja
a déli szél, s a gyenge nap melege
a hideg már nem csak kívülről támad,
odabenn borzongat, belül, benned él…

….ha elolvad a  hó… vagy
ha egy szerelem véget ér…

SZELÍD FÉNYEK

 Észrevetted, hogy hajnalban óriás narancs a nap?
Belenézhetsz bátran, szemedbe könnyeket nem fakaszt.
Ereje gyengül, fénye nem éget, már csak simogat,
mint kedvesed gyengéd tenyere megfáradt arcodat.

 Észrevetted már, hogy délután az őszi fény sárga színű?
Amint a ritkuló lombon át az ablakon ferdén betűz.
Aranyló-sárga lesz a levegő, és a szőlő mézízű.
Melengeti szívedet, míg a téli homály mindent elűz.

 Észrevetted már, hogy ősz-alkonyon rózsaszínű fenn az ég?
Gyorsan sötétül... Észrevétlen veszi uralmát át az éj.
Rövidülő napok között bolyongva keresek némi fényt,
melynek emléke majd a sötét télben utamon elkísér.

Melengess napfény!

Az ég hatalmas kékje lágyan átölel,
hosszan nézem azúrját, s hiszem oly közel
tán belésimulhatnék, mint a levegő,
olyan könnyű szeretnék lenni, lebegő,

mint a madár, mely picinyke pötty odafönn,
ki gondtalanul repdes, hosszasan köröz,
majd elnyeli távoli, párás messzeség…
S szikrázva rám zuhan fentről a napsütés.

Szemem lehunyom, hogy ne vakítson el,
ám kitárom minden érzékszervemet,               
fülem, bőröm, figyel zárt szemem helyett,
míg ernyedt testem a zöld fűben hever. 

Nap fénye hatolj most egészen csontomig!
Hadd őrizzek meg belőled télre valamit!
Járj át, lazíts el, rád vár minden porcikám!
Emléked éltessen, ha majd a hó szitál!

2009. augusztus 28.

Utazás

Fényes hátú kígyóként kanyarog az út.
Ismeretlen tájra visz, szeszélyesen fut.
Álmosan pislog a sárga fényű reggel,
közönyösen nézi, ahogy útra keltem.

Utazni jó! – susogják a tovafutó fák. 
Árokpartról integet kecses, kék vadvirág.
Bárányfelhők baktatnak békésen az égen,
oly közel:  ha nyújtózom, karommal elérem.

Mert csábít az ismeretlen hív a távol!  
Mélyen beszívom, mit magam körül látok: 
színek, mozdulatok, arcok, fények, árnyak,
szempillantás alatt tűnnek el a tájban.

Száguld a végtelen, és most kitágul a tér!
Ezernyi impulzus a szemből az agyba ér, 
s számos apró mozaikból összeáll a kép.
Páholyból nézem, hogy lüktet az emberi lét.

Kitárt szárnyú sas vagyok, kit szólít a messzeség!

2009. augusztus 25. 

Augusztus

Nézd, elsárgult levelek zörögnek a forró szélben!
Látványuk elmúlást, őszt idéz, melytől félek…
Olvadó aszfaltba ragad ólmos, fáradt léptem.
Még  nyár van… De nemsoká elfújja az őszi szél…

Vár még pár verőfényes élmény, és vége.
Hűvössé válnak lassan a fülledt, levegőtlen éjek.
Haldokló virágok, fakuló fű, gyengülő fények…
Végére ér a nyár… Egy nap elszáll az őszi széllel.

Még tomboló hőségtől szenved a test és a lélek.
Éltető vízért eseng, mi hűsít és éltet.
De az, délibábként vibrál a fakó kék égen.
Köddé foszlatja, s hideg esőt hoz majd az őszi szél…
  
Úgy múlik el a nyár, olyan gyorsan, mint az élet.
Észbe kapsz és élveznéd, de már vége…
Elsuhan melletted észrevétlen, időben, térben. 
Hiába nyúlsz utána… Nem kegyelmez az őszi szél… 

2009. augusztus

Kertben, dúdolva

Hogyha virág volnék, margaréta lennék.
Fehér sziromszoknyám harmatban fürdetném.
Virulnék vadon is, nyílnék a kertekben,
szeretnék bennem az egyszerű szépséget.

Hogyha virág volnék, piros pipacs lennék.
Vörös tüllszoknyámban kihívón pördülnék.
S bár a sorsom lenne, gyorsan hervadó lét,
lángoló színemmel szíveket perzselnék.

Hogyha virág volnék, csak rózsa nem lennék.
Tüskés bokor mélyén egyedül én félnék.
Virágkirálynőként élnék tövis-várban,
tündöklő szépségem a magányba zárna.

2009. július

Ez egy ilyen vihar...

Ringató

Megölelem ma este fáradt lelkedet,
hajtsd mellkasomra Kedves, erőtlen fejed,
tudom, most még a gondolat is nehéz
eloltom a lámpát, elég a gyertyafény,
melynek lebbenő füstje sodorja tova
minden emésztő,  kínzó gondodat!
Nézem, ahogy lassan kisimulnak
hunyt szemed körül az apró ráncok
s arcod bársonyára a szelíd álom 
sejtelmes szőttese nyugalmat varázsol…
Kezem rebbenve játszik ernyedt testeden,
Angyalod leszek, vagy jó szellemed,
vigyázom álmod, itt vagyok ne félj!
Bújj óvón kitárt szárnyaim közé…
én rád borítom minden szerelmemet
érted sóvárgó jámbor könyörgésemet,
izzó vágyaim, s gyöngédségemet,
mindent, mindent  átadok neked
testem melegét, had bódítson el,
s pihenj gondtalan, mint egy kisgyerek.
Vállamon szuszogsz, békés lélegzeted
csiklandja nyakam, húzlak közelebb
Alszol… eltűnt arcodról minden félelem,
ringatlak gyengéden: pihenj kedvesem!
Tudom, a legszebb álom én vagyok neked!

2009.04.23

 !

Üdvözöllek kedves látogató írásaim világában!

ÖRÖMMEL ÉRTESÍTEM MINDEN KEDVES OLVASÓMAT, HOGY MEGJELENT ELSŐ ÖNÁLLÓ KÖTETEM,  A

"KRISTÁLYPALOTA"

BŐVEBB INFORMÁCIÓKAT OLVASHATSZ A "MEGEJELENT ELSŐ KÖTETEM: KRISTÁLYPALOTA!" CÍMŰ MENÜPONTBAN

A BAL OLDALON, A "MENÜ" CÍMSZÓ ALATT TALÁLOD MŰVEIMET TÉMÁK, ILLETVE ÉVEK SZERINT CSOPORTOSÍTVA.

AJÁNLOM FIGYELMEDBE ALKOTÓTÁRSAIM WEBOLDALAIT, IRODALMI PORTÁLOKAT, MELYEKEN PUBLIKÁLOK, VALAMINT HASZNOS OLDALAK LINKJEIT. MINDEZEKET A JOBB OLDALON TALÁLHATOD MEG!

KELLEMES IDŐTÖLTÉST KÍVÁNOK OLDALAMON!

KÉPRE ÍRT VERSEIM

(Táltos munkái)

Új!

S.Farkas Zsuzsanna

Gyertyaláng... 

Gyertyaláng…
Hányszor és hányszor tekintünk elhomályosult szemekkel sejtelmesen táncoló, örökké változó színű lángjába… Vonzza a tekintetet: nem lehet levenni róla, bűvöl és elkápráztat. Fény és meleg árad belőle.  Minden kis légmozgásra táncra perdülő, a tárgyakat elvarázsoló, a szemeket megcsillogtató… Utat mutató, sötétségbe fényt hozó, vagy csak gyönyörködtető, ünnepi hangulatot keltő.

Gyertyaláng…
Elhunyt szeretteink sírján: emlékeztető… Könnyet a szemekben megcsillantó fénye beragyogja a temető feletti eget, vörösre festi a sötétséget, el is oszlatja azt. S a sírhalom körül állók összekulcsolt kézzel fürdetik arcukat a fényben, s hullnak a fájdalom cseppjei gyöngyszemekként megcsillanva a hideg, novemberi földre. S a gyertyák, mécsesek hajnalig égnek, árván maradva a fagyos éjben.

Gyertyaláng…
Nevetve táncol a születésnapi tortán, várja, hogy valaki magában elsuttogja kívánságát, befelé tekintő szemekkel, nagyon akarva, hogy teljesüljön. Vidám társaság nézi mosolyogva az ünnepeltet és a díszes tortát, az éveket jelző gyertyákkal. S a gyertyák táncolnak, a születés csodáját, az évek múlását felidézve… Jó nézni a sejtelmes fényben mosolygó arcokat. Taps és nevetés, miután a születésnapos nagy levegőt véve, arcát felfújva elfújja a gyertyát. Ó, bár teljesülnének a születésnapi gyertyák fényében fogant, szívből jövő kívánságok…

Gyertyaláng…
Adventi koszorút díszítő, ünnepet váró, Karácsonyra felkészítő, sötét decemberben szívet, lelket melengető… Szentesti vacsoránál fényt hozó, kis családot összefogó, Kisjézus jászlát óvón átkaroló, adventi koszorún narancsfényben lángoló négy gyertya melegséget, szeretet sugárzó lángja…

Gyertyaláng…
Csak úgy, egy ünnepi vacsorán… Veled… Semmi és senki csak Te és én, bennünket a fény delejes gömbbe zár. Szemed fehérje pajkosan csillan, míg kezed kezemre rátalál. Forró most a láng, s bennünk felizzik hevesen a vágy… Akár a falakra varázslatot rajzoló, vidoran táncoló, szerelmes…

gyertyaláng….

2010. január 02.

S. Farkas Zsuzsanna:

Fejezetek a "Nagy Írónő" életéből

3.fejezet

A Nagy Írónő cigarettájának kékes-szürkésen gomolygó füstjét követte tekintetével. Kinézett az általában ihletet adó, mindig változó, konyhaablakon túli tájra.

Most éppen esett. Egész délután zuhogott, szürke függönyt vonva az ablak, és a mögötte lévő világ közé, sötét gondolatokat ébresztve a Nagy Írónő fejében.

Már három hete nem írt semmit…

Szórakozottan lerázta a hamut cigarettája végéről a mosogatóba. Észre sem vette. Az a gondolat fészkelte magát makacsul az agyába, hogy talán soha többé nem tud írni.

Borzalmas volt ez a három hét…
Hányszor és hányszor ült le a gép elé, verseket olvasott, témát keresett és semmi, hangsúlyozom: semmi nem jutott az eszébe.  Egyetlen épkézláb rím nem jött össze, úgy érezte olyanok a gondolatai, mint egy ötödik osztályos tanulóé. No, és az eredetiségről,  költői képekről nem is beszélve… Lassan kezdte elfelejteni milyen érzés, mikor megszánja, és homlokon csókolja a múzsa. Amikor megtörténik a csoda: káprázatosan jó mondatok, sorok jutnak eszébe, és már kattog is a billentyűzet, úgy száguldoznak a gondolatai, követni alig tudja őket.

Gyakran érezte úgy, hogy amikor ír, segítséget kap… Valahonnan kívülről… Mintha nem is belőle szakadna ki a szó, hanem ajándékba kapná valakitől, valahonnan, akár egy sugallatot. Hitte: az alkotásra való képesség adomány. A vágy, a kényszer is az, ami újra és újra arra ösztökéli, hogy írja le gondolatait, érzéseit. Hálás volt ezekért az ihletet adó percekért, ezért az ajándékért.

És most, íme: a mindennapi gondok, szabadidejének szinte zéróra csökkenése messzire űzte a múzsákat a környékről.  Tanévkezdés volt, és nem csak a gyermekei, Ő maga is kénytelen volt újra tanulásra adni a fejét. 

A Nagy Írónő szomorú volt.
Éhség gyötörte, olthatatlan szomjúság a szavak után. Frusztráltnak, üresnek érezte magát nélkülük. Készült benne a vers, sőt talán készen is van, de nem tudta előcsalogatni. Csak feszítette belülről, mint az egyre növekvő magzat az anya hasát, egyre nehezebben viselte. Szerette volna már letenni ezt a terhet, szerette volna „megszülni” a benne torlódó, kifelé készülődő sorokat, de egyszerűen képtelen volt rá. Mikor leült a számítógép elé és megnyitotta a World-öt, legalább annyira üresnek érezte az agyát, mint az előtte vibráló fehér képernyőt. Ha sikerült is lepötyögnie néhány sort, visszaolvasva undorodva, ingerülten törölte ki a leírt közhelyeket. Ingerültsége pedig  végig kísérte a nap folyamán immár lassan 3 hete…
Ó, mennyi lelki szenvedéssel kell megküzdenie egy művészléleknek!

Mélabús hangulatából az ajtó hangos csattanással történő kicsapódása vetett véget.
- Anya, meg fogsz lepődni! Ne akadj ki, ne kiabálj, ne ájulj el! Próbálj beletörődni… - lépett be kisebbik lánya, köszönés helyett ezekkel a szavakkal. Arcán enyhe bűntudat keveredett valamiféle öntudatos szemtelenséggel.  „ Úristen, most kezdte a gimit és máris egyest kapott, kiosztotta  az osztályfőnökét, lehet ki is rúgták a suliból????” – villantak át a lehetőségek a Nagy Írónő elgyötört agyán.
- Mondjad! Ne kímélj!
Nem mondta. Mutatta. Egy fülpiercinget. Volt már vagy négy lyuk a gyermek fülén, de ez az új  - mint elmagyarázta a piercingek területén teljesen analfabéta anyjának – nem sima fülbevaló, ez piercing…Nem a cimpába teszik, hanem oda középre, és nem úgy lövik át a fület, hanem lyukasztják.
- A következőt hova teteted? – nézett aggodalmasan a lányára. Kis fejmosást tartott, hogy azért legközelebb beszéljék meg mielőtt ilyen lépésre szánja el magát, majd a lányka bevonult a szobájába és már harsogott is a lakás valami alternatív zenekar  - a Nagy Írónő ízlése szerint -  enyhén szólva, finoman kifejezve is  kellemetlen zenéjétől…

- Így nem lehet tanulni! – rohant ki a nagyobbik lánya, fejét fogva, dúlva-fúlva a konyhába.
- Nyugi kislányom, megoldjuk!
Kisebb csetepaté után megoldották. Csend lett, a gyerekek tanultak, vagy legalábbis ezt mímelték. Közben hazajött a férje, és amíg ő a tanuláshoz szükséges csend és nyugalom megteremtésén fáradozott, megette az összes szőlőt, amit a Nagy Írónő éjszakára tett félre magának. Imádott éjszaka enni! Már előre élvezte a zamatos, nagy szemű muskotályos szőlő izét. Összefutott a szájában a nyál, ahogy elképzelte, hogy éjszaka, mikor végre csend lesz és nyugalom, lassan, élvezve a lédús szemek édes ízét, komótosan eszeget.
És most a férje mindet befalta!  Sértődötten vonult be a szobába, és leült a számítógép elé. Megnyitotta a World-öt, hátha a fehéren vibráló monitor láttán érkezik az ihlet. Felírta címnek: Szeptemberi gondolatok. De nem érkezett a múzsa, ehelyett a lányok lebegtették meg az ellenőrzőjüket az orra előtt.
- Holnap szülői értekezlet lesz!
Aláírta a kis könyvecskét és közben azon törte a fejét, hogyan fog osztódással szaporodni, mert el kellene mennie mindkét lány szülőiére, ami persze egy időpontban lesz. Az egyik most ment elsőbe, vagy ahogy mostanság nevezik kilencedikbe, új osztályfőnök, új iskola, ott kellene lennie. Viszont a nagyobbik tizenkettedikes, szalagavató, ballagás, érettségi… Mozgalmas év előtt áll. Ott is ott kellene lennie. Fáradt aggyal elnapolta a kérdést.

- Vasárnap jön a német csere-gyerek. Képzeld vegetáriánus!
- Remek! Jó kis magyaros gulyást szerettem volna neki főzni… Mi a fenével etetem egy hétig??

- Anya!! Meg fogok bukni érettségin!!! Mindent elfelejtettem, mindent!
- De hisz itt van még az egész tanév előtted! Nem kell izgulni, addigra eszedbe jut!

- Az új tanárom tök ellenszenves!

- De anya, hidd el, mindent elfelejtettem angolból tavaly óta!

- Hát majd eszik tésztát, meg majd rántok ki cukkinit, és halat vajon eszik? És tojást?

És ez így ment egészen késő estig.
A múzsák messze jártak. Nem szeretik a nyüzsgést, a zsivajt, csendre, nyugalomra vágynak.

Majdnem tizenegy óra volt, mire elcsendesedett a ház, aludni tért a kis család. A Nagy Írónő újra próbálkozott. Csend, kislámpafény, nyugalom, csak a számítógép képernyője vibrált meghitten.
Újra felírta a címet: Szeptemberi gondolatok. Nézte egy darabig a feketén virító betűket, de sajnos most sem jutott eszébe egyetlen költői, de még sima, hétköznapi gondolat sem. Kimerült volt. Lassan lehajtotta a fejét, homlokát a számítógép asztal hűvös lapjára szorította…

….arra ébredt, hogy nagyot nyikordult a gurulós szék alatta. Hunyorogva emelte fel fejét, és nézett az órára. Fél kettőt mutatott. „ Még jó, hogy nem estem le a székről…”  – gondolta, míg kikapcsolta a gépet. Rossz kedvűen, dolga végezetlenül bebújt az ágyba.

Másnap nem lett jobb sem a hangulata, sem az időjárás. Esett és esett egész nap megállás nélkül. Kegyetlenül kínozta a kikívánkozó vers, és a tudat, hogy három hete nem írt, valamint a félelem, hogy soha többé nem is fog talán.
Estefelé már nem bírta tovább. Felvette az esőkabátját, fogta a kis füzetet, amibe a verskezdeményeit szokta írni és kiballagott az erkélyre. Onnan nézte a kora ősz képeit, hallgatta az eső, és a szél keltette hangokat. Ült a műanyag széken a zuhogó esőben, rágta a tolla végét, míg egyszer csak megszólalt benne az első sor… és követte a többi. Mire észbekapott teleírt egy oldalt. Végtelenül megkönnyebbült… Hát kinn van! Megszületett! Nehéz, hosszú vajúdás volt, de végre, végre újra írt! Bement a meleg szobába, és üdvözült mosollyal elkezdte letisztázni, az erkélyen előbújt sorokat. Nem egy remekmű, de megtört a jég, elmúlt a félelem Már tudta: nem hagyták el örökre a múzsák. Időnként ugyan hűtlenek hozzá, vagy Ő hozzájuk, de sosem tűnnek el végleg.

Eltelhetnek hetek, hónapok, évek… Akit egyszer megfertőzött az írás szeretete, az sosem tud örökre lemondani róla, előbb vagy utóbb, de újra alkotni fog…