fzsuzsanna
Tartalom
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Szerzői jog
A művek a szerző tulajdonát képezik, ezek egészének vagy részének másolása, terjesztése csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges. (1999./LXXVI/tv./1.§.)
 
Legújabb verseim

 Legújabb verseim: 

 

 

 

Októberi nyár

Hazafelé a munkából mindig lassan megyek,
mint a rab a börtönből. Simít szabadság szele.
Levegőre vágyom, színekre, fényre, illatra,
megszokott látvány, mégis minden nap újat ad.

Hisz tegnap még élt-e rózsa, a tömbházak között,
most hervatagon lóg, tán fejet hajt az ősz előtt.
Lám, azon a fán több lett az aranysárga levél.
Októberi napfény vibrál az ég halványkékjén.

Nem tátong a kosárlabda-pálya sem még üresen.
Pattog a labda, hajít a kar, ki az ügyesebb?
Játékos ifjúság, mintha még mindig nyár volna,
 - biztosan nagy a tét – szaladnak izzadt pólóban.

Csupán néhány percnyi séta, amíg hazaérek.
De nem magam elé, inkább jobbra-balra nézek.
Ráérek. Élvezem az ősz alkotta képeket,
a téli hidegben úgyis kapkodom léptemet.

Házunk előtt nyílnak még a kései virágok,
hosszan nézegetném, hisz nem tudni meddig látom.
Mikor öli meg szépségüket éjszakai fagy, 
s tépi széjjel szilaj szél, a színes szirmokat.

Hazaértem. Tárva az ajtó, várja, belépjek.
Megtörlöm lábam, avarba, barna sárba léptem.
Visszanézek még a kis tarka virágoskertre,
s felvillan előttem a tél halott, havas képe.

Elűzöm, és élvezem az októberi nyarat,
magamba gyűjtöm az összes napsugarat.

 

2014. október

 

 

 

 

Temetőben

Mondd, szabad-e mosolyogva állni egy sír mellett?
Melyben nagyszüleim, és édesapám pihennek.
Szívemben szeretet és hála, emlékek hada,
virágokat hoztam nektek ma, Apu és Mama.

Mondd, lehet-e hinni: boldogok ők, hol fény ragyog?
Valahol a végtelenben, hol a gond már csak „volt”.
Itt csak testetek pihen, tudom, hogy valamerre
él a lelketek, s ti fentről angyalként figyeltek.

Nagy a csend itt. Élő a temetőben most nem jár.
Szeptember van, késő délután. Nyugalom jár át.
Ferdén tűz a sárga napfény, oly felhőtlen az ég,
tarka pillangók táncában bennetek látlak én.

Hálásan köszönöm, hogy voltatok nekem, velem.
Életem részei, át hosszú évtizedeken.
Öregszem én is, más szemmel látok, tisztul a múlt.
Egyre több az emlék, mi gyengéden utánam nyúl.

Virágot hoztam neved napjára drága Mamus,
S neked, ki éppen ma két éve távoztál, Apu.
A veszteség, a fájdalom soha nem múlik el,
sírotoknál állva lelkem sóhajtva megpihen.

Távol a világtól, egy kis sziget a temető.
Dermedt kert, csend virágillattal.Lélekemelő.
Beszélgetünk. Mindent köszönök, és hálás vagyok,
kérek is: kiket szeretek, rájuk vigyázzatok.

Búcsúként mormolok egy félig feledett imát.
Mennem kell, vár a megvadult, zajos, kinti világ.
Jól megfér egymással arcomon mosoly és a könny.
Lelketek az ég, testeteket vigyázza a föld…

2014. szeptember 16.

 

 

Gesztenye

Hazafelé ballagok csendes esőben,
gesztenyeszem pottyan mellém nedves kőre.
Emlékek bukkannak elő a múltamból,
e kicsiny kis terméssel mennyit játszottunk!

*

Gyermekkoromban az anyukámmal,
fúrtunk, faragtunk, s pár gyufaszállal
sünökké váltak  kis golyóbisok,
kisszék asztallal és kismalacok.

Majd gyermekeimmel, a fák alatt
szedtük a gesztenyét, hadd játszanak!
S mint körforgás: mit otthon tanultam
leánykáimnak mind megmutattam.

Csodálatos kis mesevilágot
építettünk a sok kicsi bábból.
Néztem, ahogy játszadoznak vélük,
életre kelt kalandos meséjük.

*

Csak egy gesztenye hullott mellém a kőre,
s könnyem keveredett az őszi esővel.
Hol vagytok ti régi, meghitt, szép érzések?
Gyermekeim messze… Kihűlt házba térek.

 

2014. szeptember 15.

 

A Nyárhoz

Ne menj még Nyár, ne szaladj, ravasz vagy,
alighogy megérkeztél, máris magamra hagysz!
Szerettem volna belőled még sokkal többet,
mezítláb táncolni lenn, a Krisna - völgyben,
erdőt, mezőt bejárni, hegy-dombot megmászni,
harmatos fű ölében a Holdat csodálni,
csillaghulláskor az ablakban állni, várni,
hogy csak egyet, egyetlenegyet meglássak,
s csak egyet, egyetlenegyet hadd kívánjak…
Bohém éjszakákon újra gyermekké lenni,
vénülő fejjel a világot megrökönyödtetni!
Kalandokra vágyom, nagy beszélgetésre,
az utcán sétálni meleg, nyár-illatú éjben...
És még sorolhatnám nyári bakancslistám,
de elhagysz lassacskán, igenis megcsaltál!
Mégis megköszönöm, hogy újra itt voltál,
mosolyt, örömkönnyet, a sok apró csodát,
hálás vagyok ajándék-perceidért  Nyár!

Ma száraz levelek haldokoltak zörögve,
zöld fű, színes virágok között. Jövendölve,
készítsd fel lelked: jöttem, voltam, megyek,

átadom  lassacskán az ősznek a helyem.

2014. augusztus

 

 

 

Mivé lettél?

Mivé lettél, mondd, ember? Már nem ismerek rád!
Kifordult sarkából az őrült, kerge világ.
Hazugság és csalás, ármány, kétely vesz körül,
az áskálódó -  mellét verve -, csak ő örül.

Kiben bízhatok még meg? Kivel beszélhetek?
Hinni már e fertőben, senkiben sem merek.
Mert rosszindulat vezérli, önmagát nézi,
átgázol mindenkin, magát nyeregben érzi.

Hol bujkál az empátia? Hova tűnt a jóság?
Sárba tiport életek és kilátástalanság
taszítanak egyre nagyobb kétségbeesésbe,
naiv énem búsan kérdi: mégis, mire jó ez?

…s vajon mi lesz a vége…

 

2014.08.16.

 

 

 

 

Léggömb-lét

Léggömb voltam, égbe szálltam,
lubickoltam napsugárban.
Felhők között kóboroltam,
ó, mennyire boldog voltam!

Repültem a végtelenbe,
friss szellő kapott ölébe.
Sodródtam én egyre messzebb,
tán fenn jártam a Mennyekben.

Tudod mily jó könnyű lenni?
Minden gondtól szabadulni?
Letenni a hátizsákot,
s fentről nézni a világot.

Jégesőbe keveredtem,
jaj de nagyon megijedtem!
Léggömb-létem féltettem én,
bár tudtam már, hogy véget ér.

Hisz az élet hullámvasút,
váltakozik öröm s a bú.
Égbe repít, majd pokolba,
csodák után sárba pottyant.

Léggömb-arcom egyre fonnyadt,
ereszkedtem fájdalomban,
visszafelé  föld - világba,
üres napok unalmába.

Cafatokban értem földet.
Darabjaim hulltak kőre,
vízre, fűre… mindenfele.
Szép álmaim odavesztek.

Jobb volt ott fenn, kicsit bántam,
mégis újra talpra álltam.
Álomvilág nem otthonom,
a földön kell boldogulnom.

Ha jártadban lufi-darab
keresztezi majd az utad,
gondolj arra: tán belőlem
szakadt ki, s marad örökre…

…emléke boldog időknek.

2014. július 16.

 

 

 

 

 

 

 

70.

 

Anyu szülinapjára

 

Hetvenkedő lettél, drága jó anyám?

Téged ünnepel ma az egész család.

Torta és ajándék, de nem ez a lényeg,

a szeretet a legfontosabb, mi körülvesz Téged.

 

Csöpp, cserfes Piroska, nagy zöld szemeivel,

hetven éves lettél, ugye nem hiszed el?

Nagyi lettél anyu, lassan dédimama,

felnőtt lett - mily gyorsan - unokáid hada.

 

Elteltek az évek, hoztak jót és rosszat.

Az a cserfes kislány, tán nem is gondolta,

mennyi minden fér a szaladó életbe,

az a vagány kislány ott lapul még benned.

 

Hisz az vagy: mi szíveden a szádon,

mondod a magadét, vagy csendesen járod,

a neked szánt utat, gyalog, biciklivel,

s az érkező tavasszal te is életre kelsz.

 

A mosolyod pajkos, szemed ifjú lányé,

néha könnyek között, a távolba elvész.

 De nem érdemes sírni, sem múlton, sem jövőn,

mert ki csak segített, minden felett ő győz.

 

 

Április van, amikor színekbe borul a táj.

Születéseddel Te is ezer színt hoztál,

Nélküled oly szürke lenne ez a világ!

Maradj mindig ilyen, életerős, harsány.

 

Büszke vagyok, hogy ilyen vagy, Anyu!

Annak ellenére, hogy kemény életed volt,

megőrized hited, megőrizted erőd.

Példaként állhatsz most a családod előtt.

 

Tiéd ez a világ, a kék ég, a napfény,

a rózsa illata, a madárcsicsergés.

Kiskertedben a sok növekedő élet,

örömmel töltsön el mindörökké Téged.

 

Kiscicák, kutyusok, ezernyi virág,

édesíti napjaid, örül a világ!

S ha letekint egy angyal a messzi egekből,

az ő ajka is víg mosolyra görbül.

 

Csak egy anya tudja, mi az igazi boldogság,

azt is mi az igaz szomorúság.

Életeket adtál, óvtad gyermekeid,

bölcsességet adtál, ami élni tanít.

 

Szeretetet kaptunk, amit viszünk tovább.

S megértő szívedből lopunk egy darabkát.

Meleg ölelésed mindenkor jólesik,

feltölti a lelkünk, ha az élet nehéz.

 

Adjon Neked a Jóisten erőt,

egészséget, mosolyt, az arcodra derűt,

két kezednek gyengédséget a simogatáshoz,

szívedben maradjon meg örökké jóságod

 

Egyetlen anyát adott mindenkinek a sors.

Anyának lenni a legszentebb dolog.

Áldott legyen léted minden pillanata,

lépteid kísérje őrangyalok hada.

 

Ezt kívánjuk Néked, és még sok-sok szépet!

Száz évesen is köszönthessünk Téged!

Édesanyánk, nagyi, ez most a Te napod!

Közösen kívánunk boldog szülinapot!

 

2014. áprikls 26.

 

 

Jöjj tavasz!

Kinyílott a hóvirág, 
kert mélyén ibolya, kék, 
aranyeső, ó de szép! 
Színesedik a világ.

Ránk köszöntött a tavasz, 
Nap simogat melegen, 
felé tárom kezemet: 
ne hozzál már több havat!

Jöjjön már a jó világ! 
Fáztunk, áztunk eleget. 
Költözz élet kertekbe, 
uralkodj Tavasz-király!

Jöjj, és most már itt maradj! 
Legyen azúr fenn az ég, 
illatozzon kinn a lég, 
napfény új létet fakassz! 

 

Március elején

Szürke bunda-lét a tél, 
meleg kabát, sapka, sál, 
talpam alatt barna sár, 
ködbe bújt a nap s az ég.

Tavaszi fény hol voltál? 
Rügyfakadást álmodtam, 
de csak varjak károgtak, 
tán emberek bús sorsán.

Enged a fagy, olvad jég, 
réten és a városban. 
A napokat számoltam, 
reméltem, itt a tél-vég.

 

Áldott napfény elhoztál 
új tavaszt, mi arra vár, 
kövesse a tarka nyár. 
Hálás dalom zeng hozzád!

 

 

 

Csömör

Csömöröm van az álságos világból, 
elfeledtem már az alattomosságot.
Kevés rossz embert rendelt mellém a sors,
talán ezért is fáj : még hiszem a jót...

Kényeztetve voltam, bár derékba tört
néhányszor az élet. Volt ki meggyötört,
A megbocsátás bennem mindig győzött,
bár  kis ideig a bosszúvágy fűtött..

Tán a Sorstól mindenki visszakapja,
mindazt, mellyel a másikat bántotta.
Ha mégsem - nos, engem már az sem izgat -
rábízom őket az Univerzumra…

Magamért kiállni nem nagyon tudok.
Én nem pletykálok, és nem áskálódom...
Hagyjon élni engem is mindenki békén,
úgyis  zavaros lelkemben az én-kép.

 

 

 

 

Őszi szonett

Idén az ősz kegyelmes. Adja szép
napok sorát. Szelíd a szél, szelíd
a fény…  Maradna így! Ne jöjj, ne még
te tél! A szív ma még erőt merít.

A napsugár, s a sárga-rőt levél,
az őszi tájra boldogan tekint.
Narancs-palást a táj, a hajnal-ég
borítja ránk. Meleg mosolyt derít.

De illanó a szép, miként a jó!
Rohanva távolít, elűzi bősz
vihar, s a szél, a fagy fialta hó.

Ma még ne sírj, ne féld a rossz időt!
Ma még a napsugár ül arcodon!
De reszkető hideg mi váltja őt.

2013. október

 

Ősz

Sóhajt a szellő, lágyan végigsimít a tájon,
sárgult levél lengén libben, búcsúzik a fától.
Pörög-forog még néhányat a szürke aszfalton,
majd társai közt megpihen köd-nedves avaron.

Pára-papucs, ködből párna bújtatja a hegyet,
hajnali fagy fűszálakra fehér deret lehel.
Narancs színű nap vakít, de nem melegít többé,
nyári álmok fájón válnak mindörökké köddé.

2013. október

 

 

 

 

Erdei séta

Csendre vágytam, nyugalomra,
erdei sétára indultam, gondoltam
segít talán, hogy megtaláljam
elveszett, sosem lelt önmagam.

Kiürült aggyal csak figyeltem a tájat,
égre törő, még zöldellő, büszke fákat,
avarban megbúvó apró állatkákat,
hallgattam csendesen távoli madárdalt.

Kidőlt, száraz fatörzsre ülve vártam,
érzéseim lassú kitisztulására.
Arcomat kérőn a napfény felé tártam,
s vártam, csak vártam a megújulásra.

Itt, e fényben fürdő tarka réten,
talán rátalálok létem értelmére.
Meglelek egy utat, mire rá kell lépnem,
vagy amelyikről gyorsan le kellene térnem.

Ám nem lettem okosabb, mentem tovább,
az erdő mélyébe, hol ki tudja mi vár.
Mellettem a bozótban egy vad követett,
mozogtak a bokrok, ágak reccsentek.

De nem féltem, bár hátra-hátra néztem.
Ha sorsom az, hogy egy vadkan tépjen széjjel,
állok elébe - bár  kerestem a fá,t mely menedék,
s ha mégis jönne, rá felkapaszkodhatnék.

Megunt követni - tán nem vagyok nagy falat.
Folytattam árnyakba forduló utamat.
A fák között lassan követett a Nap.
S akkor megláttam kedvenc tisztásomat,

melyet  beragyogott a kora esti fény,
egymással játszottak csintalan lepkék.
Oda kell jutnom, de térdig ér a gaz,
tele kullancsokkal… Utamat állta.

Vártam. Vágytam. Miért aggodalmaskodom?
Átgázoltam félelmemen, és a bozóton.
Nem fordultam vissza, mily erős vagyok!
Legyőztem a vadat, s most a kullancsot.

Újra rám sütött a nap áldott sugara!
Ha nincs benned félsz, eléred, amit akarsz.
Leültem a fűbe, lepke szállt cipőmre.
Pillangók táncában hosszan gyönyörködtem.

... mégsem talált rá lelkemre a béke ....

2013. szeptember

 

 

 

 

 

Elszállt…

Volt egyszer egy nyár,
nem is oly rég tán,
elszállt hirtelen,
észre sem vettem.

Röpke álom volt,
fény és forróság,
mire felébredtem
már odébb is állt.

Egy reggel az ősz
kacsintott reám,
borús volt a hajnal,
vonzott puha ágy.

Álmaim rombolva
besurrant hozzám,
s hideg-leplet  húzott
borzongatón rám.

2013. szeptember

 

Ma egy éve…

Ma egy éve, hogy elmentél Apám.
Vasárnap egykor, ebéd után.
Szólt a telefon, anyám hangja sírt:
Gyere haza gyorsan, apád haldoklik.

Kapkodtam, sírtam, hogyan jussak el,
a város másik szélére… Még látnom kell!
Ám két perc és újra csengett a telefon,
Meghalt – anyám keservesen zokogott.

Szaladok a lépcsőn, cipőm kopog,
Olyan ez, most, mint egy más állapot…
Soha nem lesz már semmi ugyanaz,
mint félórája… Siratom félárva magamat.

Mentő villog a szülői ház előtt.
Hajt a vágy, hogy láthassam még őt,
a testet, melyet elhagyott a lélek,
s a szobát, hol utolsót lélegzett…

S már ülök a széken, tehetetlenül.
Nézlek, időnként szemem megtörlöm.
Szorít, nagyon szorít valami belül
Hol vagy Apu? – s nézek az égre föl.

Kereslek, tudom, valahol tovább élsz.
Jelet várok, hogy megnyugodjak én.
Jó helyen vagy? Merre bolyongasz?
Földi béklyók nélkül, végre szabad vagy?

Ó késik a jel, kérlek, jelezz, tudnom kell!
Míg nem érzem, nem nyughatok meg.
Húgommal csendben felöltöztetünk.
Mily könnyű a test lélek nélkül…

Pár percre kettesben maradunk,
hideg kezed tétován megcsókolom.
Köszönöm az Életet! Szeretlek Apu!
Ha te nem lettél volna, én sem vagyok!

2013. 09.16.

 

 

Elmentél

Véget ért a földi kín, lelked csodát lát már.
Kereslek a felhők között, üzensz talán,
kereslek a végtelen-kék, felhőtlen égen,
s kereslek  a virágzó, pillangós  réten.

Jelet várunk: jó helyen vagy, ne sírjunk tovább:
Csiteszetek mókázik, s re-verseket gyárt.
Vagy Villonnal diskurálsz, ámulattal nézed,
földi lánctól szabadon éled égi léted.

Bevallom Józsikám, sírtam vagy fél napig,
táskás, vörös szemekkel kezdtem a mait.
(viccesen tán írnál is a táskás szemekről ...)
A sírás segített. A könny kéretlenül jött.

Az élet tovább lép, és mennünk kell vele.
Fáj és hihetetlen, hogy immár nem Veled.
Hiányzik közülünk egy színes egyéniség,
érzékeny lelkű, és ránk figyelő lény.

Búcsúzom most Tőled, egyszerű kis verssel!
Velünk maradsz, érzem, itt megpihen a lelked.
S tudom, majd ha eljön értem is a kaszás,
szeretteim mellett Te is ott vársz majd rám.

Leljen nyugalmat a Földön nyugtalan lelked.
Az öröklét könyvébe beírtad  nevedet.

Nyugodj békében drága Józsi!

2013. szeptember 07.

Dr. Dávid József  (csitesz), költő és írótársam halállára....

 


Pillangó pillanat

Pillangók szálltak rebbenő tánccal,
fehérek, tarkák, s villanó sárga.
Vállamról a súlyt szárnyukra vették,
könnyűvé váltam, mint vidám lepkék,
kikkel elszállt minden aggodalom,
nem emészt már homályos holnapom,
hagyom, hogy a sors sodorjon. Hagyom...
Mert csak jót tartogat, hiszem, tudom.

Oly jó, hogy jöttetek tündérek, pillangók!

2013. június 21.

 

 

 

Enyém

Enyém a levegő, mit beszívok.
Enyém a forrásvíz, hűsít, finom.
Enyém a napfény, táncol arcomon.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyém a Föld, a fákon a lombok.
Enyém a tengermély, s fenn a csillagok.
Enyém a napnyugta, vörös-ragyogón.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyémek a hegyek, távoli csúcsok.
Enyém a vágy is, hogy útnak indulok.
Enyém az ösvény, az illatos bokrok.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyém a bölcsen hömpölygő folyó.
Enyém a szivárvány, felhőkön túl.
Enyém a tenger és a ringó tó.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyém a végtelen, áthidalom.
Enyém lehet, amit megálmodok.
Enyém a képzelet, s gondolatom.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyém az Élet, mert tovább adom.
Enyém marad örökké a gyermek-mosoly.
Enyém a szeretet, mit tőlük kapok.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Enyém a Kék bolygó, az otthonom.
Enyém a dzsungel, s a sivatagok.
Enyém a kinyíló virágszirom.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.

Lehetsz te koldus, vagy akár király,
vedd végre észre: szép ez a világ!

2013. 06. 02.

 

Versemet a következő dal ihlette, érdemes meghallgatni, nézni:)

http://www.youtube.com/watch?v=wguNX3nAlCE

 

Nyárra várva

Elhervadt az orgona, kinyílt az akác,
bódító illatával követi a hárs.
Szirmaikat bontják a pünkösdi rózsák,
bodzabokrok lehelnek kábítóan rád.   

… most lélegezni jó, és élni is oly jó,   
ezer-szín világban, illat-kavalkádban,
burkolózni május pazar világába,
s feledni ma mindent, ami rossz és gonosz...  

Vöröslő rózsabokor zöld gyep közepén,
rakoncátlan a pipacs: kidugja fejét
kerítés résén, kíváncsian kandikál,   
epekedve lesi, hogy jön-e már a nyár. 

2013. május

 

 

 

 

Káosz

Káosz a világ, káosz az élet,
káosz a szívben, és a lélekben.
Utamat zord és sötét erdőben,
kidőlt fatörzsek takarják előlem.    

Menjek? Ne menjek? Rögös ez az út.
Testemet szorítja kínzó satu.
Ülök egy rönkön, várom a csodát,
ahelyett, hogy rögvest lépkednék tovább.

…mint szárnybontás előtt a kicsinyke hernyó.

Káosz a szívben, káosz a fejben,
kétely a hittel harcolnak bennem.
Tétlenül várom, ki lesz a győztes,
bár tudom, nem mástól függ: tőlem.

Töröm a fejemet, gyomrom összeszorul,
Tennem kell, mennem kell, dúl a háború.
Maradjak a szélén a nagy rengetegnek,
avagy vágjak utat, gyenge két kezemmel?

 

 

 


Vihar

Emberi hangon sikoltozik a szél.
Fütyül mindenre… Mérges. Fákat tör szét.
Furulya dalol, majd vércsevijjogás,
valahol mintha sírna egy kismadár.

Félnem kellene? Minden furcsán zörög.
Körülöttem ezer démonként köröz.
Lehúzom a redőnyt, mégis itt süvölt,
kegyetlenül támad, hörögve üvölt.

Lázadó természet dühöd ideért.
Március idusán - a harc ünnepén…
Akkor a tömeg zúgott szabadságért.
Jöjj vad szél! Sikíts velünk egy jobb sorsért!

2013. 03.15

 

 

Illúzió

Fehér a hó, fehér a ház,
fehér lepel alatt lapul
a szürke, néma táj,

Fehér az ég, vakít az éj,
pedig sem csillag, sem a Hold 
nem ont ma fényt.

A hó az úr, most ő diktál,
szívet melengető csodát.
Szikrázó, szép világ...

Szűztiszta takarón nyomok
jelennek meg, mint májfoltok
vénülő arcokon.

Egy csikk, egy piszkos bakancsnyom,
kutyaürülék a sarkon,
üres boros flakon..

Hókotró tépte barna sár,
a hófalra fröccsent pacát,
latyakba lép a láb.

Vártam jöttödet szűzi hó,
szennyet és rosszat takaró.
Most fáj a konklúzió!

Minden csak illúzió...

2013. január

 

Kétségek

Azt hittem én balga, hogy szárnyalni tudok.
- törött szárnyú angyalként most a földre bukok.
Azt hittem dacosan, van bennem erő.
- tévedtem… visszahúz, marasztal a föld.

* * *

Lehet, úgy látod, én mindig mosolygok.
- nem is sejted, titkon hányszor zokogok.
Lehet azt gondolod, hogy boldog vagyok?
- ritka vendég nálam mostanság a jó…

Úgy érzem, hogy mindig, mindent elrontok.
- mondanád te erre: ne magad okold.
Úgy érzem, a hitem is cserbenhagyott.
- ugye ez csak egy múló állapot?

Fáradt sóhajomtól ledőlt a kártyavár.
- jóra vágytam… de sok volt az akadály.
Makacs, de halk hangom mégis égbe kiált:
- nem fog legyőzni ez a kegyetlen világ!

* * *

Azt hiszem - sőt tudom -, hogy szárnyalni fogok.
- gyógyult szárnyú angyalként útnak indulok!
Azt hiszem a makacsság, mi élteti erőm.
- győzni fogok félelmeim s önmagam fölött!

2012. december

 

 

 
VERSEK 2009

 

ÚJ ÉV, ÚJ VERSEK.... MÉG SZINTE ÜRES EZ AZ OLDAL...

REMÉLEM NEM HAGYNAK CSERBEN MÚZSÁIM, ÉS HA LASSAN IS, DE BENÉPESÜL GONDOLATAIMMAL EZ A FELÜLET IS!


 

 

Adventi fohász

Négy gyertya várja, hogy kigyúljon lángja,
adventi koszorún libbenjen tánca,
míg szép karácsonyunk lassan ideér.
Uram, segíts!
Lelkemben is éleszd fel az ünnepi fényt!

Csillognak, villognak díszek az ablakban.
Szín és fény látványa ünnepre hangolja
szürkébe süppedő, rohanó napjaink.
Uram, segíts!
Legyen az én szívem is most örömtelibb!

Fényárban úsznak az utcák a városban.
Ragyogó kirakat, bőséges kínálat
sugallja: vegyél meg, ne törődj holnappal!
Uram, segíts!
Tölts el szeretettel, hogy azt is adhassak!

Rohanunk munkából, rohanunk munkába,
fáradtan küzdünk e kegyetlen világban.
Megállni nincs idő, csendet teremteni…
Uram segíts!
Lelkemet az ünnepre felkészíteni!

2009. november 30.

 

 

 

Őszi villanások

Tavaszt idéző harsány zöld fűre,
barna avarszőnyeget szövöget az ősz.
Előbb csak apró pöttyöket hímez bele,
talán, hogy ne fázzon, ha a tél beköszönt.

*  *  *

Mérges a tó, hiába tarkállik partján az ősz.
Tajtékzik szürke felszíne a korbácsoló szélben.
Nem vidítja aranyló lomb, bordó, sárga, zöld:
vadul kicsap a partra, s a világra
haragos hullám-nyelvet ölt.

*  *  *

Nem csapsz be november!
Hiába villogtatod briliáns színeid,
mielőtt a fákat meztelenre vetkőzteted!
A gyérülő lombokon át én már látom,
hogy a tél itt toporog, türelmetlenül közeleg.

*  *  *

Egy reggel majd minden levél fagyhalált hal…
A ködön túl, hideg van és minden fehér.
Felszikrázik újra a tél jeges zúzmarával.
Fagyos szilánkká törik sikoltva fű és levél.

*  *  *

Beszélgetne
a fán didergő levéllel
az őszi szél.
Duruzsol
simogatón körötte, 
sejtelmesen susog:
színed de szép!
Ám az
elhajlik útjából,
búsan kitér.
Inkább
elválik az ágtól,
s lágyan
avar-ágyába tér…

* * *

Hova tűnt azúr kéked, szép Balatonom?
Szürkévé váltál, mint fölötted a komor, őszi lég!
Ködbe maszatolta a zord november a túlsó partot!
Minden fakó… Nézlek… De nem tudom,
hol érsz véget, s hol kezdődik feletted az ég ... 

2009. november


 

 

SZELÍD FÉNYEK

 

 Észrevetted, hogy hajnalban óriás narancs a nap?
Belenézhetsz bátran, szemedbe könnyeket nem fakaszt.
Ereje gyengül, fénye nem éget, már csak simogat,
mint kedvesed gyengéd tenyere megfáradt arcodat.

 

 Észrevetted már, hogy délután az őszi fény sárga színű?
Amint a ritkuló lombon át az ablakon ferdén betűz.
Aranyló-sárga lesz a levegő, és a szőlő mézízű.
Melengeti szívedet, míg a téli homály mindent elűz.

 

 Észrevetted már, hogy ősz-alkonyon rózsaszínű fenn az ég?
Gyorsan sötétül... Észrevétlen veszi uralmát át az éj.
Rövidülő napok között bolyongva keresek némi fényt,
melynek emléke majd a sötét télben utamon elkísér.

 

 

 

Melengess napfény!

Az ég hatalmas kékje lágyan átölel,
hosszan nézem azúrját, s hiszem oly közel
tán belésimulhatnék, mint a levegő,
olyan könnyű szeretnék lenni, lebegő,

mint a madár, mely picinyke pötty odafönn,
ki gondtalanul repdes, hosszasan köröz,
majd elnyeli távoli, párás messzeség…
S szikrázva rám zuhan fentről a napsütés.

Szemem lehunyom, hogy ne vakítson el,
ám kitárom minden érzékszervemet,               
fülem, bőröm, figyel zárt szemem helyett,
míg ernyedt testem a zöld fűben hever. 

Nap fénye hatolj most egészen csontomig!
Hadd őrizzek meg belőled télre valamit!
Járj át, lazíts el, rád vár minden porcikám!
Emléked éltessen, ha majd a hó szitál!

2009. augusztus 28.

 

 

Utazás

Fényes hátú kígyóként kanyarog az út.
Ismeretlen tájra visz, szeszélyesen fut.
Álmosan pislog a sárga fényű reggel,
közönyösen nézi, ahogy útra keltem.

Utazni jó! – susogják a tovafutó fák. 
Árokpartról integet kecses, kék vadvirág.
Bárányfelhők baktatnak békésen az égen,
oly közel:  ha nyújtózom, karommal elérem.

Mert csábít az ismeretlen hív a távol!  
Mélyen beszívom, mit magam körül látok: 
színek, mozdulatok, arcok, fények, árnyak,
szempillantás alatt tűnnek el a tájban.

Száguld a végtelen, és most kitágul a tér!
Ezernyi impulzus a szemből az agyba ér, 
s számos apró mozaikból összeáll a kép.
Páholyból nézem, hogy lüktet az emberi lét.

Kitárt szárnyú sas vagyok, kit szólít a messzeség!

2009. augusztus 25.

 

 

Augusztus

 

Nézd, elsárgult levelek zörögnek a forró szélben!
Látványuk elmúlást, őszt idéz, melytől félek…
Olvadó aszfaltba ragad ólmos, fáradt léptem.
Még  nyár van… De nemsoká elfújja az őszi szél…

Vár még pár verőfényes élmény, és vége.
Hűvössé válnak lassan a fülledt, levegőtlen éjek.
Haldokló virágok, fakuló fű, gyengülő fények…
Végére ér a nyár… Egy nap elszáll az őszi széllel.

Még tomboló hőségtől szenved a test és a lélek.
Éltető vízért eseng, mi hűsít és éltet.
De az, délibábként vibrál a fakó kék égen.
Köddé foszlatja, s hideg esőt hoz majd az őszi szél…
  
Úgy múlik el a nyár, olyan gyorsan, mint az élet.
Észbe kapsz és élveznéd, de már vége…
Elsuhan melletted észrevétlen, időben, térben. 
Hiába nyúlsz utána… Nem kegyelmez az őszi szél… 

2009. augusztus

 
 

 

 

Kertben, dúdolva

Hogyha virág volnék, margaréta lennék.
Fehér sziromszoknyám harmatban fürdetném.
Virulnék vadon is, nyílnék a kertekben,
szeretnék bennem az egyszerű szépséget.

Hogyha virág volnék, piros pipacs lennék.
Vörös tüllszoknyámban kihívón pördülnék.
S bár a sorsom lenne, gyorsan hervadó lét,
lángoló színemmel szíveket perzselnék.

Hogyha virág volnék, csak rózsa nem lennék.
Tüskés bokor mélyén egyedül én félnék.
Virágkirálynőként élnék tövis-várban,
tündöklő szépségem a magányba zárna.


2009. július

 
 
 
 
 
Ez egy ilyen vihar....
 
vihar közelgett
fenyegető fények cikáztak a sötét égen keresztül kasul,
a mennydörgés még csak távoli mormolás volt valahol
messze – tán ide sem ér, elkerül – reménykedtem, hisz félek,
tán ősi ösztön mi vezérel, míg rettegek, mint a tűztől félő ősemberek,
és mint az állatok a barlangjukba, szeretnék elbújni,  de nem lehet!
 
fülledt vihar előtti csend…
„csak a Jézuska görgeti a hordókat odafenn" -hallom                                                        
gyerekkoromból a csitító szót, de nem hatott rám akkor sem,
befogtam fülem, szemhéjam összepréseltem görcsösen,
s bár a meleg dunyhát fejem búbjáig húztam, óvón átölelt:
erősebb volt nálam a félelem.
 
és itt a vihar…
elsöpri a néhány napnyi májusi nyarat… ez most olyan vihar,
melynek szele felkapja az álmokat – hová viszi? – nem tudom,
nem futok utánuk, mert félek… inkább befogom megint fülem,
és csak nézem, hogy szállnak a megkergült légben
össze-vissza , érthetetlen, elérhetetlen messzeségben…
 
jég és eső…
kavicsként veri az ablakot, mint kővé vált szívemről
levált darabok sértik fel arcomon az álarcot, melyet viselek
hogy ne tudd, ne lásd mennyire szenvedek… fáj ez a vihar,
mely most tombol a ház körül és bennem, szívemben
legbelül, tisztít és mindent… mindent! elsöpör…
 
semmi nem marad utána…
semmi… feledni akarok, hagyom mindent vigyen!
emlékek szállnak a fekete égen, mint megfakult fényképek
egy őrült utazásról, mely most örökre véget ér,
viszi a szél hajamból a fonnyadt pipacsot, síkit a kiserdő,
kapaszkodik ezer gyökérrel, de kíméletlen felkapja a forgószél…
 
távol egy alak…
mosolyog a mezőn, kezében vadvirág, úgy tűnik szilárdan áll,
mint a széles törzsű fák, kapaszkodik, karját kitárja, kezéből
a virágot dörgő orkán cibálja fel a haragos égre, a pirosat, a kéket..
s az alak egyre kisebb…lassan ő is eltűnik a szürkén zuhogó esőben…
ez egy ilyen vihar… elvonulta után csak fekete és fehér marad.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egy álom halála
 
Azt hittem én örökké élek,
hisz két elárvult szív dédelgetett.
Falat kenyér voltam, só és víz.
Hittem: élni nélkülem, nem lehet.
 
Nem figyeltem holmi közhelyekre,
hogy: egyszer minden véget ér.
Naivan, biztonságban éltem:
én olyan álom vagyok, mi örökké él…
 
Azt mondják: az álmok nem hazudnak
Én nem is hazudtam! Esküszöm!
Két lelket egyesítettem Földön, csillagokban.
Őszinte voltam, tiszta és beteljesült!
 
Elmondanám… de nem tudom mi történt.
Fakuló árnya lettem önmagamnak.
Lelkekben bolyongó, kongó üresség
mit haldoklásom során hátrahagytam…
 
Nemsokára tudom, meghalok…
Rózsaszínből köd-szürkévé váltam.
Nem tudom mi lesz velem, tán fojtott sóhajok,
de nem tűnhetek el örökre a sötét éjszakában.
 
Hozzátok szólok, Ti költők, írók, emberek!
Ne hagyjátok az álmokat végleg eltemetni!
Zengjetek rólunk ódákat, buzdító verseket!
Álmodni kell! S ha majdan vége is: megéri!
 

 

 

Anyák…
Édesanyámnak május első vasárnapján…


Anyák…
Ünnepet varázsolók,
nap mint nap , mert éltek,
és féltve gyermekeitek után
sír bennetek a könyörgő lélek…
Mert a legfontosabb nektek
az élet, mit adtatok, kínok között
vajúdtatok e földi létre.

Anyák…
Örömöt érdemelnétek,
virágot, mosolyt, boldog büszkeséget,
bánatot és könnyeket soha!
De az élet nem ilyen, olykor mostoha,
Nem várt kínokat is tartogat, de
szívetek mindent megbocsát
az egykor alatta hordozottnak.

Anyák…
Legyen áldott minden gondolat,
szó, tett és mozdulat
mely gyermekeitek lelkét simogatja!
Titkon sírt könnyetekből váljék csillag,
mely a tévelygő gyermeknek ösvényt mutat,
s szeretetként karolja át ezüstös fénye,
hogy a sötétben is tudja a helyes utat.


Anyák…
A legszebb hónap első vasárnapján
- Ugye tudjátok? – Nektek nyílik minden virág.
Értetek szólnak a csicsergő madarak, és
csak rátok mosolyog ma az égről a Nap.
Köszönetet suttog a virágcsokor,
őszinte hálát a gyermeki mosoly,
múltat köszön és kíván még sok holnapot!

2009. május. 03.

 

Ringató

Megölelem ma este fáradt lelkedet,
hajtsd mellkasomra Kedves, erőtlen fejed,
tudom, most még a gondolat is nehéz
eloltom a lámpát, elég a gyertyafény,
melynek lebbenő füstje sodorja tova
minden emésztő,  kínzó gondodat!
Nézem, ahogy lassan kisimulnak
hunyt szemed körül az apró ráncok
s arcod bársonyára a szelíd álom 
sejtelmes szőttese nyugalmat varázsol…
Kezem rebbenve játszik ernyedt testeden,
Angyalod leszek, vagy jó szellemed,
vigyázom álmod, itt vagyok ne félj!
Bújj óvón kitárt szárnyaim közé…
én rád borítom minden szerelmemet
érted sóvárgó jámbor könyörgésemet,
izzó vágyaim, s gyöngédségemet,
mindent, mindent  átadok neked
testem melegét, had bódítson el,
s pihenj gondtalan, mint egy kisgyerek.
Vállamon szuszogsz, békés lélegzeted
csiklandja nyakam, húzlak közelebb
Alszol… eltűnt arcodról minden félelem,
ringatlak gyengéden: pihenj kedvesem!
Tudom, a legszebb álom én vagyok neked!

2009.04.23

 
 
 
 

 
Hogy vagyok?

 

Megkérdezte ma tőlem: hogy vagyok
s mikor azt válaszoltam: jól, hisz a tavasz ragyog!
- rám csodálkozott, talán mert számból 
sirámot várt, hisz minden drágul,
itt van a válság, ami ugye fáj majd
és a sok panasztól a száj be sem állhat…
S én mégis jól vagyok??  Ilyet hogy mondhatok?
De jókedvem mégis mosolyt fakasztott,
döbbent arcára vidám ráncot rajzolt,
s talán észrevette, hogy burjánzik a fű,
az éledő természet milyen gyönyörű,
s reggel elég egy kis kabát, 
hallotta  madarak harsány dalát.
S bár körülöttünk valóban sok a baj,
megállíthatatlanul tombol újra a tavasz!

2009.04.20

 
Napfényben fürdök

A tél gonosz… Gyötör és beteggé tesz.
Megöli lassan az élni akarást.
S lásd: elég egy kis fény és madárének,
hogy újra úgy érezd szép ez a világ!

Fagy szaggatta kihűlt, fájó csontjaim…
Hosszúra nyúltak idén a zord hetek.
Fény és meleg mire testem szomjazik,
s most  áprilisi napban fürdethetem.

Hunyt szemmel tartom arcomat az égnek.
Hagyom: forrósítsa fáradt homlokom.
S a ráncok rajta lassan elsimulnak,
mint hullámverés után a parti homok.

Kifakult testem átnyújtom a Napnak.   
Űzze ki belőle a tél komor árnyait!
Köröttem zeng a tavaszt köszöntő madárdal. 
Bennem csend van… Csak lelkem zenéjét hallani.     

Már nem vagyok test, csak áttetsző lélek, melyet  
felszippant a Nap, mint harmat cseppjét a fény.
Suhanok sugárrá válva, s egy nagy madárral
versenyt repülök az ég kéklő tengerén.

2009. április

Őszből a tél után

Rőt avar illata
kúszik a fák alatt,
bús telet, jót nem ígér.

Csendesen lépkedek,
elkerül víg zene,
szél neszez, hull a levél.

Véle a gondolat,
múlt nyarat elsirat,
fák alatt fáj a magány.

Villan egy fénysugár,
szívemre rátalál,
nem félek, van még remény.

Múlik a pillanat,
rút tél is elszalad.
madárdal száll ma felém.

Eljő a szép tavasz
s a gyötrő gondokat
repteti messze a szél.

Ujjongó gondolat,
szárnyaló szép szavak,
törnek a kék ég felé!

Érzelmes hangulat,
ábránd és indulat
sugallja: élni de szép!

 
 
Miért akarok?

Hányan vannak
kiket haláluk után rögtön elfelednek?
S hányan, kikről már éltükben megfeledkeznek?
Néhány emberöltő, s mindent eltakar a köd….
Itt éltek köztünk egykor… de haláluk örök.

Miért akarok
én verseim által halhatatlanságot?
Mi űz minduntalan vissza az íráshoz?
Miközben középszerű, esetlen  – jó esetben -
erőltetett, mit papírra vetettem?

Tudom, mert
olvasom a szívből nyílt vers-virágokat.
Látom mellettük az enyém mily hervatag.
S mégis újra és újra megpróbálok
nyomot hagyni magam után, ha elér halálom.


Lesz-e majd
aki , mikor én már messze járok
olvasgatja egyszer-volt világom?
Nem tudom… Bénult kezemből kihullik a toll.
Mozdulatlan hever hófehér, szűz papíron…

2009. március.

 
 
Belső magány

Talán mindenki megért… Talán senki sem…
Néha bolondul hiszem, ismernek az emberek.
Tudják, mi lakik bennem, mit miért teszek,
mondok, s belül mit érzek…Pedig nem!
Hisz sokszor még én sem értem…

Titok vagyok…

Kimeríthetetlen forrása a szónak,
gondolatnak, tettnek,
kiszámíthatatlan indulatnak…
Ezernyi impulzus vibrál idegsejtjeimben,
inger-milliók alakítják érzelmeimet,
hormonok és ingerületvezető anyagok.

Kiszolgáltatott vagyok…

Szívem csak addig dobog,
míg vándorolnak sejtmembránjain az ionok,
agyamból indul el a mozdulat, mellyel
kezem tollat vagy fegyvert ragad,
s ott keletkezik ezernyi gondolat,
a másodperc tört része alatt…

Naprendszer vagyok…

Milliárdnyi sejt bennem, mint bolygó kóborol,
teszi a dolgát, rója az útját
s én e kozmosz peremén csak lábam lógatom
csodálom, s félem a bennem lakó univerzumot…

Végtelen variáció vagyok…

S a végtelent, vajon van, ki ismeri?
Hogy érthetne meg így bárki is?
Magamra maradtam magammal…
Legbelső énem keresem, hogy elfogadjam…

2009. március 13.

 

 

 Alkonytól hajnalig....

 

vértócsába bukott le a nap
bíborlón fröccsent ezer sugara
a bárányfelhők szabdalta alkonyuló égre,
vörösre pöttyözte hófehér bodrukat
s az utolsó ezüst fénycsík kegyetlen késként,
oktalan haraggal, szelíd szívűkbe szaladt…

*  *  *

fekete leplet öltött magára az éj
a Halál meglengette vásott köpenyét
reszkető csillagok lapultak néma félelemmel
fedezék nélkül az iszonnyal telt űrben
a szörny mely kiolthatja fényüket, most oly közel…
aki aláhull legközelebb, vajon ki lesz?

*  *  * 

keleten meghasadt az Éj palástja
rózsaszín szívként bújt elő a hajnal
szerelméért kiáltott minden dobbanása
harmatkönnyet sírt a nyújtózó fűszálra
miért múlik el minden? - zokogta fájdalmasan
nem látta, nem érdekelte, hogy ma is felkelt a Nap…

2009.február 17.


 

 

Este

Mindenki alszik, a zaj elül lassan.
Kislámpa fényénél billentyű kattan.
Enyhül a stressz most, lassul a tempó.
Némul a nevetés, halkul a jajszó.
 
Rím-pár tolakszik fáradt agyamba.
S bár készülök éjbe, pihenő álomra.
nem hagyja békém. Bennem motoszkál.
Játszanék véle, de lehull kő-pillám…


Jó éjt most bolondság!
Jó éjt most verselés!
Álmodj ma szép világ
Jó szóból szép mesét!


 

Hópihe álom

Őrült, kerge táncot jár a hópihe
vadul forog, űzi északról a szél,
ahogy puha vattát tépi szét a kéz
kering, mint az égből aláhullt ige,

mely durván arcomba vágja álmomat
hidege lelkemen üt mélyen sebet
magányos árny vagyok, lennék bár veled
a tél nélküled fagyos napok sora

ha itt lennél repülnénk kéz a kézben
szembe dacosan a téllel, mi komor
nem törődve arcunkba vágó széllel

nevetnék, míg a hó olvad orrodon,
… kezem melegszik kabátod zsebében
forró a tél már, hisz ajkad csókolom…

2009. január 30.

 

 

 

 

Kihúnytak a fények

Az utolsó karácsonyi linzer pihen árván
száradó morzsák között egy fényes ezüst tálcán.
A porcukor, mi nemrég puha hóként szitált rá,
aszott csomókban áll már ráncossá szikkadt hátán.

Karácsonyfa helye mára oly üresen tátong
Meghitt, szép fényei helyett csak a hiány áll most…
Belesimul a lassan leszálló szürkületbe,
gyertyaláng sem lobban sejtelmes árnyakat festve.

Aranyszínű csengettyűnek nincsen már szerepe,
egy évet kell várnia, míg  ünnepre csilingel…
szentestének már csak szelleme leng át a szobán
mézédes vanília és fenyőillat nyomán…

* * *

Elhalkult a szilveszter-éji zene,
nem töri meg az éjszakai csendet
petárda durranása, pezsgősüveg
dugójának váratlan pukkanása…

Éjfél: himnusz csal könnyeket a szemekbe,
majd az örömódát dalolja a lelkem
Jégbefagyott hajnalon beálló csendben
szürke hófelhőkből az új nap is felkel.

Ásítva köszönt ránk január elseje
az utcákon mosolyogó, vidám emberek
egymásra nevetnek mind, az idegenek…
Boldog újévet kívánnak mindenkinek!

* * *

Halványultak az ünnep fényei körülöttem s bennem
mintha hidegebb  lenne a szoba is, vagy csak a lelkem ?
S a lassan szürkülő délutánban, csendben elmerengve,
lustán tápászkodó hétköznapok fonódnak testemre.


2009. január 04.

 

Nappali sötét

zúzmara csipkézte néma fák alatt
ködben bolyong a fáradt gondolat,
mint lagúna  párás vízén a gondola…

bús szürkeségbe bújt a fázós január
bármerre nézek pusztulás, halál.
messze még az ébredés, az olvadás

fagyott fűcsomón tapos cipőm
bár borítaná a földet  újra zöld
lassan lépni sincs már erőm…

fekete, fehér, szürke most a lét
magamban őrzök még némi fényt
elásott kincsként bennem él…

pislákol, mint halvány remény:
lassan, észrevétlen elmúlik majd a tél
s egy reggel tavasz-illatot hoz a déli szél…

…de most még mindent takar a nappali sötét…

 

 

 

 

Hópihe álom

Őrült, kerge táncot jár a hópihe
vadul forog, űzi északról a szél,
ahogy puha vattát tépi szét a kéz
kering, mint az égből aláhullt ige,

mely durván arcomba vágja álmomat
hidege lelkemen üt mélyen sebet
magányos árny vagyok, lennék bár veled
a tél nélküled fagyos napok sora

ha itt lennél repülnénk kéz a kézben
szembe dacosan a téllel, mi komor
nem törődve arcunkba vágó széllel

nevetnék, míg a hó olvad orrodon,
… kezem melegszik kabátod zsebében
forró a tél már, hisz ajkad csókolom…

2009. január 30.

 

Nem tudhatod...

Nem tudhatod, kiben mi lappang,
míg az utcán,  dolgán aggódva baktat.
Nem emészti-e belül láthatatlan kór,
miközben a tömegbe olvadva bandukol?
Vállát leereszti, orra lóg, ó, mennyi a gond….

Vagy rohan fejvesztve a pénz után,

s pihenésre soha nincs idő délután.
A naplementét is csak nézi bután,
észre sem veszi… fejében bankjegyek,
mint játék automatában a kerekek
kattognak, csak nyerni, nyerni kell!

s ő nem látja meg a lényeget…

Ki tudja holnap nem dönti-e le kórság
s miként látja onnantól kezdve sorsát?,
Akkor jön rá, mennyi a hiábavalóság,
s minden mitől azelőtt dühöngött vagy félt,
mostanra eltörpül…Kicsinység…

Aggódott pénzért, munkáért, apróságokon,

földbe döngölték rohanó hétköznapok.
Stressz sokkolta, állandó feszültség,
éberen találta s rázuhant az éjfél.
Remegő kézzel egy ital után nyúlt
s kábultan, álomtalan álomba hullt…

Mígnem utolérte, s bosszút állt a múlt….

Feje fájt, szúrt a háta, szorított mellkasa.
Mentő vitte szirénázva… De már nem haza.
Fehér falak, sziszegő gépek, égető fájdalom…
Már tudta, minden eddigi küzdelme eltékozolt,
mellékes, ahhoz képest, miért most harcol

mert a tét, az élete volt…

*  *  *

…Nem tudhatjuk mikor, kiben készülődik
a baj, betegég tragikusan lecsapni…
Rohan a szürke tömeg, vajon ki következik?
Ki a járdán - tán utolsót sóhajtva – falfehéren összeesik….

 
Számláló
Indulás: 2006-10-30
 
Szavazz!
Lezárt szavazások
 
Irodalmi portálok
 
Napkelte - Férjem fotója

 

 
Alkotótársaim oldalai
 
Google
 
Telihold a nádas felett - férjem fotója

 
Hangos versek
 
Hasznos, érdekes oldalak
 
Rólam szól...
 
LEGÚJABB PRÓZÁIM

 

Új! 

 

Rózsaszín

– Mama, a Bella megint bekakilt és a falra rajzol vele!
– Ej, mikor lesz már szobatiszta ez a lány! Rögtön jövök Annácska, addig valahogy állítsd le a falfirkát!
Eszti állt a kapu előtt, és döbbenten hallgatta a bentről kiszűrődő párbeszédet. Na, jó kis helyre csöppentem! – gondolta. Az első megrázkódtatás akkor érte, mikor megpillantotta a megadott címre érkezvén a bejáratot. A szürke, régi házakból álló, szűk kis utcában, egy rózsaszínre mázolt fakapu virított, megtörve a szűk utcácska egyhangúságát.
A mögötte lévő házat nem látta, magas kőkerítés vette körül, szintén rózsaszínű. Ki nem állhatta ezt a színt, túl feltűnőnek érezte, a Barbie-babák (nemcsak a játék, de a Pláza –cica Barbiek) jutottak eszébe róla. Most itt állt, várta, hogy beengedjék. Szépen öltözött fel, jó benyomást szeretett volna kelteni leendő főbérlőjében. Kivette a piros kontaktlencséit, és nem kente sötétkékre az ajkait. Remélte, hogy megtalálja új otthonát, öt cím is lapult táskájában. Világoskék nadrágot viselt, hozzá fehér, combközépig érő pulóvert, piros WINNER felirattal a mellrészen. Hosszú, barna haját, lilás-rózsaszín melír díszítette. Fodrász barátnője kísérletezett a hajszínezőkkel, és ez lett belőle! A hajmosás nem segített a dolgon, így hát beletörődött a lilás csíkokba. Az ő szép, derékig érő világosbarna hajában ezek a borzalmak!  No, mindegy, voltak már sárga, és zöld csíkok is, de többé nem engedi, hogy hozzáérjen a Kati. Míg ezen gondolkodott kinyílt a kapu, és ő meglepetésében tett egy lépést hátra. Hetven év körüli nő állt előtte, széles mosolya feltárta megsárgult, három darab fogát. Rózsaszín otthonkát viselt, apró piros virágok díszítették. Ősz haját ugyanilyen kendő fedte, de nem az álla alatt, hanem a feje tetején megkötve.  Csupasz lábán rózsaszín gumipapucs díszelgett.
–  Szia! Örülök, hogy idetaláltál kedves Eszter! Barbara vagyok. 
– Jó napot Barbara! – hebegte Eszter és belépett a nő után a tágas udvarba, ahol nem mindennapi látvány fogadta. Régi, lerobbant ház, természetesen ugyanolyan rózsaszínre meszelve, mint az eddig látottak. A piszkos ablakok kerete, az ajtó, és a kis konyhakertet körülvevő fakerítés is ebben a színben „pompázott” Csak a tető volt szürke pala. Az udvaron látott még egy nagyméretű homokozót, egy rózsaszín kutyaházat, és egy terebélyes orgonabokrot. 
– Hogy tetszik? Tudod a fiam festő volt, és miután lelépett, itt hagyta rám a hét lányát és egy háztömb kifestésére elegendő rózsaszín festéket. Hát az ember azzal gazdálkodik, amije van. Ugye tetszik, Eszterke?
– Elképesztő… – nyögte a lány.
– Bemutatom a lánykáimat is! Ella, Bella, Annabella, Izabella, Petronella, Gizella, Gabriella, bújjatok elő gyorsan-gyorsan! – visított bele az udvar csendjébe a mama, még tapsolt is hozzá, ütemesen. Hamarosan előkerült hét kislány, ki a bokorból, ki a kutyaházból mászott elő, a többiek a házból. A legkisebb három, a legnagyobb tizenkét év körüli lehetett. Valamennyien maszatosak voltak és elnyűtt rózsaszínű ruhácskában feszítettek. 
– Ugye milyen szépek? Nem egy anyától vannak, de azok a nők, akiket a fiam felszedett, már mind halottak. Vagy drogtúladagolás, vagy az alkohol végzett velük, egy öngyilkos lett. A fiam meg eltűnt, a rendőrség sem találja, így én nevelem a hagyatékát – Barbara felnevetett saját viccesnek szánt kifejezésén. 
– Szia! – köszönt rá az egyik kislány, valószínű Bella volt, mert barna foltok éktelenkedtek ruháján és kezén.
– Sziasztok kislányok – mosolygott rájuk Eszter. No, ez kellett csak, máris megrohamozta őt a lányok hada.
– Szia! De szép vagy! Milyen klassz a hajad! De szép a nadjágod!  – ez utóbbit Bella mondta, és átölelte Eszter lábát, barna foltokat hagyva szép, kék nadrágján. Körbevették, símogatták, ölelgették a szemmel láthatóan ingerszegény környezetben élő gyermekek. Eszter szerette a gyerekeket, de most hányingere támadt, gyomra összeszorult.
– Ugye most már örökre itt maradsz? – kérdezte egy hatalmas kékszemű.
– Mindjárt kiderül kicsikéim! Gyere Eszter, megmutatom a szobádat! 
Barbara elhessegette a rózsaszín egyengyerekeket, és intett a lánynak, hogy kövesse. Végigmentek a gazos udvaron, a ház mögé, ahol is egy láthatóan később hozzáépített kis épület állt. Természetesen rózsaszín, rózsaszín lépcsőkkel, ablakkerettel, ajtóval. 
– Gyere angyalom, meseszép helyed lesz itt!  – szaladt az öregasszony az ajtó felé. 
– Efelől nincs kétségem – motyogta Eszter kedvetlenül.
Az ajtó kitárult, a lány belépett, és tulajdonképpen már meg sem lepődött. Rózsaszínű volt a padlószőnyeg, a kanapé, a faasztalka a szoba közepén, a sarokban álló ezeréves, hatalmas fotel, a falak, a mennyezetről lógó lámba üvegburája, a háromrészes szekrény, melynek egyik ajtaja tükörből volt. A másik sarokban újnak tűnő, számítógépasztal állt.
– Mindenre gondoltam ám, ha egy diákot befogadok, így vettem ezt az asztalt, és átkentem rózsaszínre, ne üssön el a szobától! Tartozik egy mosdó WC-vel, és egy főzőfülke is a lakrészhez! És igazán olcsón adom ki – hadarta Barbara.
Eszterrel forogni kezdett a világ. Rózsaszín pillangók táncoltak a szemei előtt, saját magát látta rózsaszín tüllszoknyában balettozni a szobában. 
– Rosszul vagy kedvesem? Úgy megsápadtál – hajolt hozzá a ház asszonya.
– Nem, ó nem, nem vagyok rosszul, csak ez a sok új benyomás… Kinyithatom az ablakot? – suttogta Eszter megsemmisülten.
– Persze, gyere csak, nyugati fekvésű a lakás, csodás rózsaszín naplementéket láthatsz innen.
– Mily meglepő! – mondta kissé cinikusan a lány, és az ablakhoz lépett. Kinyitni már nem volt ereje. A ház udvarán túl, egy sötétrózsaszín gyárépületre nyílt a kilátás. A hányinger elemi erővel tört rá, végtagjai elgyengültek. Elájult. Látta magát a rózsaszín padlószőnyegen kiterülve, mint egy nem oda illő csúnyaságot.
 
Félálomban hallotta, hogy valaki a nevét emlegeti. Lassan, félve nyitotta ki a szemét. Egy rozoga fotelágyban feküdt, megszokott kék ágyneműjében és sárga pizsamájában. Csodálkozva nézett körül: sehol, semmi rózsaszín, gyerekhad, Barbara. A régi albérletében volt, ahol beázik a tető, és néha betörnek hozzájuk, és ráz a vízcsap...  Sokminden, amiért új albérletet keresett.
– Na végre, te világ lustája! Azt hittem sosem ébredsz fel! Hoztam neked kávét! – szobatársa ült le ágyára, és átnyújtotta a fehér bögrében gőzölgő forró italt.
– Hol a rózsaszín szoba és Barbara? – nézett kábultan Katira.
– Miről beszélsz Esztikém? Szépet álmodhattál… Rózsaszínű álom… Szuper!
Eszter nehezen eszmélt, annyira életszerű volt az álma, csak pislogott bután a kávé illatába burkolózva, arcán még az álmában átélt megrázkódtatás tükröződött.
– Köszönöm Kati! – motyogta, és kilöttyentette a kávét, míg a szájához próbálta emelni. Barna folt az ágyneműn… Undorodva megrázkódott, visszaadta a poharat a másik lánynak.
– Édes Eszterem, nem látod ma valami rózsaszínben a világot!  – nevetett Kati.
– Neeeee! Többé ne ejtsd ki a szádon a rózsaszín szót! – sikította és erőtlenül visszahanyatlott a párnájára. Aztán felderült az arca: soha nem örült még így a szürke, piszkos, penészfoltos plafon látványának, mint ma reggel.
 

 

2014.október

 

 

Én és a tenger

Állok a tengerparton és nézem a meztelen talpam alá szaladó hullámokat. Hideg  a homok, először a víz is, de csak állok, élvezem, ahogy a talpam egyre mélyebbre süpped a homokba. A tenger dübörög, elnyomja a külvilág hangjait. Feljebb emelem tekintetemet, mélyen beszívom a semmihez nem hasonlítható tenger-illatot. Mióta vágyom rá! Úgy szeretném élvezni, átadni magam a kéknek, az égnek a fénynek, a víznek… Elengedni szappanbuborékként minden nyomasztó gondot, leoldani bokámról a béklyót és szállni a tengerkék égen, lebegni az azúr vízben gondtalanul.

Mint rég.

Egyre nehezebb… Meggyötört, kiüresedett lelkem most kevésbé fogékony a szépre. Valami azért mégis megérint, hacsak pillanatnyi is  az érzés. A boldogság átsuhan a lelkemen, míg nézem, ahogy az ég összeér a vízzel. Szabadság, végtelenség nyűgöz le. Hosszan elnyúló, habzó hullámok simogatnak. Zöld hegyként emelkednek a távolban, hozzám érve kékké szelídülve loccsannak, partot érnek, majd visszahúzódnak, utat engedve a már közeledő újabb víztömegnek. Tört üvegszilánkként csillan a nap fénye a szinte haragosan zúgó tenger sokszínű hullámain. Lehet ennél lenyűgözőbb látvány? Szép a szemnek, a léleknek, zene a fülnek. Ide, igen ide kellett volna születnem, egy kis tengerparti házba! Nem kellene nekem palota, villa, csak egy egyszerű, házikó a part mentén, hogy minden reggel, este, minden pillanatban láthassam, hallhassam, csodálhassam az óriási víz szépségét, erejét. Boldog lennék itt, tudom… Hajnalban megnézném a napkeltét, az ezüsthidat a vízen, egyedül úsznék a csendes csillogásban, szemben a Nappal.. Lassan tempózva, néha hátamra fordulva lebegnék, eggyé válnék szerelmemmel a tengerrel. Örök szerelmem, első látásra azzá vált, mikor huszonévesen megpillantottam azúrkék végtelenségét. Évtizedek teltek el, míg újra elmerülhettem látványában. Azóta többször is, de a sóvárgásom utána folyamatos. És most itt vagyok. Váltakozó érzelmekkel, hisz lelkem is olyan, mint a háborgó tenger.

Megváltozott a világ. Bennem is, körülöttem is. Mélypontra sodort a sors tengere, lenn fuldoklom a sötétben, ahova nem süt be a Nap, felettem több tonnányi víz, talpam alatt hideg homok. Botladozom, néma sikolyra nyílik a szám, tapogatok, utat keresve. Hideg van itt, néha rám ijeszt egy-egy mellettem elúszó hal vagy hínár. Vissza kellene jutnom a fényre! Egyenlőre nem megy, hagyom magam szenvedni, átadom lényemet az önsajnálatnak. Nálam ez luxus, de most képtelen vagyok küzdeni. Csak vagyok. Mélyen a sötétben. El akarok bújni, nem akarok semmit érezni, látni, hallani magam körül. Meddig tart ez? Hol a hívó hang, a felém nyúló kéz, a motiváció, ami segít kiúszni a magam választotta száműzetésből? Persze, hogy tudom hol van… Bennem, legbelül, csakis én tudok segíteni magamon, erővel, akarattal, legyűrve bábságomat. De gyenge vagyok, karomból, lábamból kiszáll minden erő, lerogyok a hullámok építette, göröngyös tengerfenékre. Fekszem tehetetlenül, magzati pózban, várom a csodát, hiszek benne. Egy darabig. Aztán rá kell, hogy jöjjek: nincsenek csodák, ha én nem akarom, hogy legyenek. Hogy minden rajtam múlik. Vagy itt maradok egy életen át fuldokolva az iszapban, vagy feltápászkodom és keresem tovább az utamat a boldogság felé. Utóbbit választom. Először lassan, kényszeredetten, majd egyre erősebb tempóban  úszni kezdek a fény felé.

Itt állok a parton még mindig, arcom a Nap felé fordítom. A hullámok  nyaldossák a lábamat, de már nem érzem annyira hidegnek. Ha már itt vagyok, csak belemegyek, úszkálok kicsit, bár nekem ez a vízhőmérséklet hideg. Elindulok… Néha majdnem feldönt egy-egy nagyobb hullám, de megyek tovább, belevetem magam végül a vízbe, már nem is tűnik hidegnek, úszom, hátamra fordulok, ringatózom a hullámok hátán. Jó ez így most nekem.. Némileg enyhül a szorongás a testemben, élvezem a végtelen tenger gyengédségét, hol a fejemen is átcsapó hullámok erejét. Itt otthon érzem magam, de egy idő után kifelé indulok. Vonz a meleg, a fény, a napfürdőzés.  Fekszem a gumimatracon, egészen közel a vízhez, és próbálok ellazulni. Csukott szemmel élvezem a Nap éltető fényét, körülöttem zúg a tenger. Most ez az ellazulás is nehezen megy. Az elmúlt időszakban felgyülemlett szorongás, csalódások, és sérelmek gátja lassan, de nem teljesen szakad át.

Napozok. Közben a magam módján imádkozom, hogy sikerüljön átadni magam, mint rég a teljes feloldódás állapotának. Újra a vizet nézem. A hullámokat, melyek látványával nem tudok betelni. Habzó szájú óriásként közelednek, majd  partot érve lustán nyelvet öltenek a világra..

Sós ízt érzek ajkamon, nem tudom könnyeimtől, vagy a tengervíztől nedves az arcom.Tenger hullámai! Mossátok ki belőlem a rosszat! Hatoljatok a lelkembe, és tisztítsátok meg ennek az igazságtalan, hazug, álszent világ minden kínjától! Dübörögve szaladjatok át rajtam, úgy, hogy csak tiszta és szép gondolatok maradjanak a mélabú helyén!  Bárcsak lehetséges lenne! Vigyétek magatokkal minden fájdalmamat, vigyétek a végtelenbe, soha vissza ne térjenek!

Én tűnök az erősebbnek, (vagy gyengébbnek? ), mert nem tér vissza felnőtt fejjel is gyermeki énem, boldog felszabadultságom. Drága hullámaim, félmunkát végeztetek!

Mégis köszönöm. Ott lehettem veletek szerelmeim: tenger, napfény, puha homok. Végtelenség és szabadság! Ha csak rövid időre is, de csöpp boldogságot csempésztetek örömtelen napjaimba. Jövök még!

Talán egyszer itt is maradok. A part mentén, egy kis házban.  Örökre.

 2014. szeptember

 

 

 

 

A www. fullextra.hu irodalmi és műveszeti portál  "Szaámadás" témában kiírt versenyén a közönségszavazatok alapján nyertes művem:)

 

 

Amíg nem késő...

Halkan reccsent az ágy, ahogy a férfi oldaláról a hátára fordult. Nem jött álom a szemére, gyomrát összerántotta a belényilalló gondolat. „Meg fogok halni.” Testét elöntötte a veríték, félelmét felváltotta a tehetetlen lázadás érzése. „Miért? Miért éppen én? Egy hónapja még semmi bajom nem volt… Ez nem igazságos… De a doki tegnap kerek-perec megmondta, nem beszélt félre, nem vigasztalt.” Felvillant előtte a tegnap esti beszélgetés a vizitnél.
– Rossz hírem van Kovács úr – nézett rá semmitmondó tekintettel az orvos. – A leletei alapján önnek rosszindulatú agydaganata van. Sajnos nem műthető, az agy azon területén helyezkedik el, ahol nem férünk hozzá, sem műtéttel, sem sugárral.
A férfi tágranyílt szemekkel várta a folytatást.
– És? Most mi lesz? Meg fogok halni?
Az orvos szemében némi szánalom villant, megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Ez a daganatfajta nagyon agresszív, meglehetősen nagy.
– Mennyi? – mordult rá a férfi. – A lényeget mondja! Mennyi van hátra az életemből?
– Egy, maximum két hónap…
A férfi a fejéhez kapott, pánikszerű félelem lett úrrá rajta.
– Nem hiszem el… – suttogta. – Lehetetlen… Csak van valami megoldás?
Az orvos a karjára helyezte a tenyerét.
– Sajnos nincs. Mint az elején ecseteltem…
– Hagyja abba! Megértettem! – a férfi most kiabált, sajgó fejét fogta, szemeit lehunyta.
– Most magára hagyom. Ha rosszul lesz, hívja a nővért. Holnap még beszélünk. – Azzal az orvos, és a nővérek elhagyták a kórtermet.
És most itt fekszik hanyatt az ágyon, nézi a telihold fényétől ezüstösen ragyogó plafont. „Hát ennyi. Nem vagyok felkészülve rá, csak egy kis szédülésem, fejfájásom volt… Rosszul lettem. És ez lett a vége, kimondták a halálos ítéletemet”. Nemrég vesztette el a feleségét, a szíve vitte el, a gyerekei távol élnek. „ Számot kellene adnom az életemről… Ki tudja meddig leszek tudatomnál… De kinek? Asszony elment, a gyerekek nem kíváncsiak rám. Szegény Sárim! Nem volt könnyű élete mellettem. Sokat voltam úton, keveset a családdal. Tulajdonképpen ő nevelte a gyerekeket fel. De ilyen egy kamionos élete. Mit tehettem volna? Pénz kellett, más munka nem akadt. Mentem, róttam az országutat, talán sosem fogják megtudni mennyire hiányzott a család, az otthon, a rendezett élet… Sári haragudott rám. Nem akarta, hogy ezt csináljam… Sárikám, odafenn, bocsáss meg nekem! Talán tényleg keresnem kellett volna valami itthoni munkát! Nem volt rá időm, hogy ezt elmondjam neked, hisz az infarktus után már nem tértél magadhoz. Sajnálom, hogy ilyen életed volt mellettem, hogy a család minden gondja a válladra nehezedett. Igaz, pénzünk volt, azt megkerestem… de nem láttam a gyermekeimet felnőni, olyan voltam, mint egy vasárnapi apuka… Sárim, ott fenn a mennyben, könyörgöm, bocsáss meg nekem!” Könnycsepp gördült le görcsösen lehunyt szemhéja alól. „ A fiaim! Mindkettő távol, a fővárosban él, ritkán látom őket. Sokat dolgoznak, még hétvégén is. Az unokáim is nélkülem nőnek fel… pedig annyi mindent szerettem volna még mesélni a gyerekeknek! Nem is tudják, nekem milyen gyerekkorom volt… Már 14 évesen dolgoznom kellett, szegény család voltunk, heten testvérek. Továbbtanulni esélyem sem volt, pedig szerettem volna. No, ezt akartam elkerülni, mikor olyan munkát vállaltam, melyből eltarthattam a családomat, és taníttathattam a gyerekeimet.
Persze ennek is megvolt az ára… Megérdemlem, hogy nem keresnek, én sem foglalkoztam velük túl sokat. Hány születésnapon nem voltam ott, és akkor sem, mikor írni, olvasni tanultak, sem az első nagy szerelmek, bulik idején… Nem sokat mesél egy kamasz fiú, így csak az anyjuk elmondásából tudtam, mi történik velük. Megérdemlem a sorsomat.”
Elkeseredetten rázta a fejét. „Én csak jót akartam… Talán egyszer megértik. Vagy nem. El kellett volna nekik mondani. Mesélni az én, sanyarú gyermekkoromról, hogy mi késztetett arra, hogy csak a pénzt hajszoljam, hogy nekik soha ne kelljen feladni az álmaikat. Annyi mindent el kellene még mondanom nekik! Késő… Fiúk! Bocsássatok meg!”
Nem tudta mikor sikerült elaludnia, sokáig forgolódott a nyikorgó kórházi ágyon.
Arra ébredt, hogy ragyogóan süt a nap, és újra az orvost pillantotta meg az ágya mellett. A fehér köpenyes kissé zavartan álldogált, majd mikor észrevette, hogy felébredt, kihúzta magát.
– Jó reggelt Kovács úr!
– Lehetne jobb is – mordult rá a férfi. Eszébe jutott életét számba vevő éjszakája…
– Khm… Jó ez a reggel, higgye el! Mert jó hírem van az ön számára. Sajnálatos módon összekevertük a leleteit egy másik Kovács Lajoséval. Gyakori név… Nos, a lényeg, ön nem fog meghalni, a panaszait egy nyaki érszűkület okozta, amit még gyógyszeresen tudunk kezelni. Ön még akár ma hazamehet, de jelentkeznie kell újabb vizsgálatokra.
A férfi hitetlenkedve nézett rá. Számos indulat hullámzott lelkében, de megszólalni nem tudott.
– Elnézését kérjük a hiba miatt. Jogában áll, hogy jelentse…
– Nem! Ne folytassa! Doktor úr! Maradt még időm, ez a lényeg!
A férfi felült, könnyes szemmel a távolba meredt, majd az orvosra nézett.
– Tudja, annyi mindent akartam még nekik mesélni… A fiaimnak, az unokáimnak. Talán jókor jött ez a tévedés… Lesz időm számot adni az életemről…

2012. május

 

A www.fullextra.hu portál "Rivaldafény" témájú pályázatán a szakmai zsűri és a közönség szavazati alapján első helyezett prózám.

 

Lola Queen

Lola az öltözőjében ült a tükör előtt, igyekezett eltüntetni arcáról a vastag smink maradványait. Még mindig hihetetlennek tűnt számára a hatalmas siker, amit minden fellépésekor aratott a mulatóban. Kis félmosollyal gondolt a ma esti jelenetre: felemelkedett ezüstszínű trónusán a levegőbe, és szórta, szórta a csókjait, és a csillámló virágszirmokat. A közönség állva, egy emberként, őrjöngve tapsolt, miközben a nevét skandálta: Lola Queen! Lola Queen! Valóban királynőnek érezte magát, a sejtelmes félhomályban rázúduló rivaldafényben, és a közönség szeretetében lubickolva. Álmodozásának az ajtó hirtelen kicsapódása vetett véget. Pál – a mulató tulajdonosa – viharzott be. Lola összerezzent, egész teste görcsbe rándult.
– Óriásit alakítottál bébi! – mosolygott rá a férfi. – Tudtam én, hogy jó lóra teszek, mikor téged választottalak! Emlékszem, olyan voltál, mint Audrey Hepburn: nyúlánk, vékony test, hosszú nyak, hatalmas őzike szemek, na és az a dús konty! Megláttam benned a sztárt, és azt is csináltam belőled! Mindent nekem köszönhetsz!
A nő háta mögé lépett, vállára tette a kezét. Némán nézték egymást a tükörben, majd Pál kéjes vigyorral Lola dekoltázsába csúsztatta a kezeit. Először lágyan, majd egyre durvábban markolta a telt melleket. Lola felugrott a székről, kezét ütésre emelte, de Pál elkapta a levegőben a vékonyka kart.
– Ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled! Nem vagyok a tulajdonod, menj és tapogasd a feleséged! – Lola elkeseredetten próbált szabadulni a szorításból.
– Nem tűröm ezt a hangot! Csináld, amit kérek, különben mehetsz vissza az utcára a kopott bőröndöddel új munkát keresni! Tartozol nekem! – sziszegte a férfi – Az ország egyik leghíresebb mulatójának sztárjává tettelek!
A lány sírással küszködve vergődött a férfi karjai között. Érezte, hogy nem tud szabadulni. Pál lángvörös arccal szorongatta a testét, ahol éppen érte.
– Kívánlak, akarlak, az enyém leszel! Ne ellenkezz bébi! – lihegte felhevülten.
– Takarodj az öltözőmből! Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen férfi a világon! – sikította, ahogyan csak a torkán kifért. A férfi durván felnevetett, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad! – visította Lola hisztérikusan, reménykedve, hogy megszabadul gyűlölt főnökétől. Az öltözőbe Zoltán lépett be, a mulató egyik biztonsági embere.
– Valami probléma van? Kiabálást hallottam – szólt halkan, a nagydarab, elegáns öltönyös férfi.
– Semmi gond Zoltán, az igazgató úr éppen távozni készül – nézett rá hálásan a lány. Pál dühösen fújtatva elhagyta az öltözőt.
– Jobb lenne, ha odakinn fülelne és vigyázná a rendet! – mordult az őrre, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Köszönöm – sóhajtott a minden ízében reszkető lány.
– Nincs mit köszönnie. A munkámat végzem.
A férfi egy darabig még ácsorgott az öltözőben, markáns arcából vakítóan ragyogott elő kék szeme. Semmiféle érzelmet nem árult el az arckifejezése. A lánynak már feltűnt könnyed eleganciája, állandóan kutató tekintete, ahogy a mulatóban végezte a dolgát. Finoman eltüntette a rendbontókat, azonnal ott termett, ahol elszabadulni látszott a pokol. Érdeklődve nézett a kék szemekbe, fejét félrehajtotta, ajka kissé szétnyílt.
„Jóképű” – szaladt át az agyán a gondolat.
– Jó éjt Lola! Vigyázzon magára! – zökkentette vissza a valóságba Zoltán közömbös hangja.
– Vigyáz maga rám, fel kellene fogadnom személyi testőrnek! – nevetett a lány.
A férfi el sem mosolyodott, bólintott, és határozott léptekkel elhagyta az öltözőt.


* * *

Lola mindig jóval az előadás kezdete előtt érkezett a mulatóba. Szerette nézni a még üres nézőteret, a szépen terített asztalokat, a fényűző helyiséget, ahol még némaság honolt, mint egy lakatlan kísértetkastélyban. A falak őrizték a mulatozás, a nevetés, a taps, hangjait, a színpadról áradó fény és zene hangulata ott lebegett a hamarosan életre kelő terem minden kis zugában.
Jóleső érzéssel ballagott az öltözője felé, mikor megpillantotta Zoltánt, a helyiség másik végében.
– Jó estét Zoltán! – intett feléje vidáman. A férfi csak visszabiccentett, ami Lolának furcsamód rosszul esett. Vállat vont és folytatta útját.
Nem láthatta, hogy az őr tekintete ellágyul, kemény vonásai kisimulnak. Mióta meglátta az egyszerű, vidéki lányt belépni az épületbe, érezte, vigyáznia, óvnia kell őt. Feltűnő szépség volt, de naiv és szelíd, ami ebben a kemény világban nem könnyített a helyzetén. Mikor a társulathoz került, tudta, hogy Pál meg fogja környékezni. Minden új lánnyal ezt tette. A legtöbb az övé is lett. Fokozottan figyelt ezután a lányra. Egy idő után be kellett vallania magának, hogy fülig beleszerelmesedett a közben sztárrá nőtt Lolába. Tisztában volt vele, hogy teljességgel lehetetlen, sőt, kimondatlan szabály, hogy nem kezd a társulatbeli nőkkel. Szigorúan titokban tartotta az érzelmeit, tudta, nem lenne jó sem a lánynak, sem neki, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének.
Most kicsit elengedte magát, és vágyakozva követte tekintetével a sudár, tökéletes alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a folyosó félhomályában. Nagyot sóhajtott, kihúzta magát, és a munkájára koncentrált, mélyen magába zárva minden egyéb érzést.

Lola flitteres, testhez simuló ruhájában állt, egyenes tartással, zakatoló szívvel. A színpad még sötét volt, csak őt világította meg egy reflektor. Érezte az előadás előtti izgalmat, az adrenalin száguldott ereiben. A függönyt lassan széthúzták. Amint feltűnt királynői alakja a rivaldafényben, óriási ovációval, felállva üdvözölte a közönség. Felhangzott a vérpezsdítő zene, megérkezett a tánckar, villództak a színek, izzott a hangulat a színpadon, magával ragadva a nézőket is. Lola fejére hamarosan koronát helyezett két táncos fiú, és a levegőből aláereszkedett egy díszes trón. A táncosok a karjukba kapták a „királynőt”, majd a trónra ültették, mely lassan emelkedni kezdett. Lola énekelt és szórta a csókjait. A rivaldafény csak rá szegeződött, a közönség őrjöngött, tapsolt, nevét skandálta, mint minden este. A lány boldog mosollyal integetett, méltóságteljesen, mint egy valódi királynő. Aztán a függöny legördült, őt leeresztették újra a földre, ahol kecses pukedlik, meghajlások közepette végül elhagyta a színpadot. Társai sorban gratuláltak újabb fergeteges sikeréhez, és ő boldog volt. Megrészegítette diadala. Szeretettel gondolt a közönségre, boldoggá tette, hogy felvidította, elvarázsolta kicsit az embereket. Az öltözőjébe érve megtorpant. Pált találta ott, vöröslő arcán kéjes vigyorral, kezében óriás rózsacsokor.
– Ez a tiéd bébi! Cserébe, én csak egy rózsaszálat kérek: téged!
A lány indult volna vissza, ki az öltözőből, de főnöke az útját állta.
– Ma nem menekülsz! Az enyém leszel! És ez már nem kérés kislány! A színpadon a mennyben járhatsz, de a földön más törvények uralkodnak. Itt, és most én vagyok a király! És én most azt mondom: vetkőzz! – azzal kulcsra zárta az öltöző ajtaját.
Lola csak állt, tehetetlenül, nem tudva, hogy meneküljön szorult helyzetéből.
– Soha! Érted, te himlőhelyes vén kujon? Soha nem leszek a tiéd! Még akkor sem, ha az az ára, hogy holnap már nem én ülök azon a trónon! Megértetted?! – azzal a férfihez vágott egy éppen keze ügyébe került porcelán vázát. Pál arca eltorzult a dühtől és a magaláztatástól. Elhajolt a repülő váza elől, a sarokba hajította a csokrot.
– No majd meglátjuk te kis ribanc! – lépett felé fenyegető tekintettel. Megpróbálta egy rántással letépni a vékonyka ruhát róla. Mielőtt védekezni tudott volna, a földre teperte, és vadul igyekezett a ruhadarabjaitól megszabadítani a lányt. Lola végső elkeseredésébe éles körmeivel a férfi arcába, majd szemébe vájt. Pál felhördült, mindkét kezével az arcához kapott. Ezt kihasználva a lány feltápászkodott és az ajtó felé szaladt. Pál azonban gyorsan észbe kapott, és előbb ért oda.
– Vérzek! Te büdös kurva, mit tettél velem? – ordította magából kikelve. Felemelte a kezét, hatalmas pofon csattant a lány arcán. Feje tehetetlenül megbicsaklott, elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Szerencsétlenségére éppen a kovácsoltvas asztalka lábába verte be a kupáját. Azonnal elvesztette az eszméletét. Pál leguggolt a földön furcsán, kitekeredett testhelyzetben heverő, mozdulatlan test mellé.
– Lola? – suttogta ijedten. – Lola! Kelj fel! Ne játszd meg magad, nem a színpadon vagy! Hangja egyre bizonytalanabbá vált, észrevette a lány füléből szivárgó vért. Cifrát káromkodott, majd gyorsan felmérte a terepet. A rózsacsokrot gyorsan vázába helyezte, megigazította a feldőlt bútorokat. Rendet tett az öltözőben, semmi nyoma nem maradt a dulakodásnak. Baleset történt. Lola megbotlott, beverte a fejét, és… Újra a lány mellé guggolt, kitapintotta a csuklóján az eret. Gyengén, de vert a szíve. Kikapta a virágot a vázából és elhagyta az öltözőt. Alighogy kilépett az ajtón Zoltánba ütközött.
– Maga mindig jókor jön! – nézett rá ijedten. – A művésznőt baleset érte, itt találtam az öltözőjében, a földön fekve, vérző fejjel! Kérem, hívja a mentőket! Ha bármi gond lenne, értesítsen! Hazamegyek. Jó éjt!
Zoltán megvető tekintettel nézte az igazgatót.
– Baleset? – kérdezte metsző gúnnyal, szemében fenyegető fény villant. – Nem megy innen sehova, megvárja szépen a rendőrséget!
Megragadta az igazgató ingét és a folyóson álló fotelbe lökte, majd sietve elindult az öltöző felé.

* * *

Hintaágyban ültek a teraszon, az előttük lévő műanyag asztalkán az ebéd utáni kávé illatozott.
A férfi elragadtatással nézte a mellette ülő, nyugodt, gyönyörű arcú nőt. A déli nap aranyló fénye vidám táncot járt dús haján, koronaként villant a laza kontyon.
– Szép vagy! Mint egy királynő – mondta mosolyogva. Majd hirtelen ijedten elhallgatott.
A nő ránézett, észrevette szemében a riadalmat és hangosan felnevetett.
– Zoltánom! Utoljára mondom neked, és többé szót se ejtsünk róla! Nem bántam meg egyetlen másodpercig sem, hogy elhagytam a színpad, a siker, a rivaldafény világát! Lola Queen meghalt! Elvérzett, egy nem neki való világ öltözőjében. Akivel most itt kávézgatsz, Kardos Eszter, a te Esztikéd! Nem vettél el tőlem semmit, viszont rengeteget kaptam!
Három év körüli kislány jelent meg a lépcsőn, vidáman szökdécselve, tenyerén egy csigát tartott.
– Apu! Anyu! Nézzétek mit találtam! Ugye kibújik majd a házából? Szeretném látni a bóbitáját!
Befészkelte magát szülei közé a hintaágyba, úgy mutatta a csöpp markában szorongatott csigát.
– Előbb-utóbb kidugja a szarvacskáit, csak türelmesnek kell lenned! Tedd le a földre és figyeld! – simogatta a kócos kis fejecskét Zoltán.
A nő hátradőlt a hintaágyon, szemei a szépen rendben tartott kerten pihentek meg.
– Nekem a kettőtök szeretete többet jelent mindennél! Többet ér számomra, mint sok száz ismeretlen ember imádata, egy arctalan közönség rajongása.
Megszorította a férfi asztalon heverő kezét.
– Köszönöm Zoltán! Megmentetted az életemet. Minden téren.
– Ugyan! – legyintett az. – A te döntésed volt.
Szemében büszke, boldog fény villant, amint gyengéden felesége gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét.

2012. január

 

A Barátok Verslista és a Poéta portál által kiírt "Iskola" témájú pályázaton második helyezést elért  írásom:)

 

Múlt és jelen – gondolatfoszlányok iskolámról

 

Sosem felejtem el azt a napot, amikor megkaptam az első iskolatáskámat. Nagyon kemény volt, hátamra akasztható, és barna, pont olyan amilyet szerettem volna. De nem is ez a lényeg, hanem a boldogság, amit éreztem, mikor a boltból kilépve szaladtam vele hazáig. Mit szaladtam? Repültem! Hogy miért futottam, arra nem emlékszem, talán, hogy minél előbb belepakolhassam a füzeteket, tolltartót, vagy eldicsekedhessek vele a még óvodás testvéreimnek. Nem tudom… Csak a felszabadult érzés maradt meg, ahogy boldogan szaladok az utcánkban. No és seb a könyökömön... Az történt ugyanis, hogy a nagy sietségben megbotlottam, és mint egy béka elnyúltam a poros járdán. Más bajom nem esett, csak a könyökömet horzsoltam le, de annyira, hogy nagyon halványan, de a mai napig látszik a heg nyoma.

Nehezen barátkozó, csendes, visszahúzódó gyerek voltam… Kezdetben megilletődötten ültem végig az órákat, később persze feloldódtam, és a szünetekben elkezdődött az ismerkedés.

Emlékszem az udvarra… Mindig „gumiztunk” a lányokkal. Ugye emlékeztek milyen is a gumizás? Akármilyen rövid szünet volt, mi cifráztuk, ugráltunk boka, térd, combig emelve a gumit. Néha ugróiskoláztunk, vagy futkároztunk. Később, „nagylány korunkban”, az udvart körülvevő fák alatt csoportokba verődve pusmogtunk: ki, kibe szerelmes, és hogy milyen idétlen ruha van már megint a Csillán, és olyan majom ez a lány!

A tornaórákat szerettem, csak a „kidobóstól” féltem. Néha levegőt sem kaptam, olyan keményen eltalált a labda. Az öltözők semmivel össze nem téveszthető „illatát” a mai napig érezni vélem… Szerettem a bordásfalakkal körbeaggatott tornatermet, nemcsak az órák miatt, de az ünnepségek is itt zajlottak, itt sorakoztunk fel, kék, majd piros nyakkendőnkben, ünnepi ruhában. Most mosolygok magamban… NOSZF, és április 4, kisdobos és úttörő… Szavak, fogalmak, melyek akkor életünk részei voltak, ma már a gyermekeink történelem érettségi tételei közé kerültek: A hetvenes évek hétköznapjai. Azért én meséltem arról is nekik, hogy mi akkor is ugyanúgy éreztünk, játszottunk, buliztunk, voltunk szerelmesek, mint ők, a rendszerváltás után születettek. Változhat a világ, átírhatják a történelemkönyveket, de a gyermek játszani akarása és a serdülőkor lázadása, az nem változik.

Ünnepek… Talán a május elsejék maradtak meg bennem a legélőbben. Rengeteget lehetett lógni, elmaradtak az órák, mert napokig gyakoroltuk a felvonulásra a menetelést, és fújtuk teli tüdőből a „Mint a mókus fenn a fán”, és az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” kezdetű nótákat.  Néha ma is éneklek a gyermekeimnek mindenféle régi mozgalmi dalokat, nem kis derültséget keltve ezzel körükben. Tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel hallgatnak…

Tél… Dühöngő északi szél, alig bírok lépni, szemembe fújja a havat, arcomat ezer szilánkként csapdossák a jéghideg hópelyhek. Alig látok és fázom. Előttem megy nagyanyám, erősen markolja csöpp kezem, és a háta mögé zavar, hogy védjen a széltől, a hótól. Kezében az iskolatáskám. Kisiskolás koromban minden télen így kísért, saját testével óvott, elbújtatott a háta mögé, hogy ne érjen a szél…

 

Osztálykirándulások… Emlékszem egyszer összevesztünk, ki üljön az Andi mellé a buszon, mert ugye hárman voltunk barátnők… Végül mindhárman ott nyomorogtunk a kettes ülésen és egymás haját huzigáltuk, hátha valaki feladja, és áttelepszik egy üres helyre. 

 

Egy alkalommal nem tudtam elmenni kirándulni, mert az öcsém skarlátos lett. Akkoriban nem mehettünk egy hétig iskolába, mi a testvérei sem. Kinn volt a piros cédula a kapunkon, karanténba helyeztek bennünket. No, akkor nagyon elkeseredtem, mert míg én a hipermangános vízben sikáltam a kezemet félóránként, a többiek élvezték a kirándulás örömeit. Különösen akkor kenődtem el, mikor a lányok elmesélték, hogy hazafelé, a busz hátsó ülésén nagy smárolások zajlottak! Meg voltam győződve róla, hogy akkor maradtam le életem első csókjáról!

Voltam őrsvezető is, a Nyuszi őrs vezetője. Nem igazán vagyok vezetésre termett egyéniség, így a legtöbb őrsgyűlés, rohangálásba, kiabálásba, anarchiába fulladt, hiába próbáltam vékonyka, bizonytalan hangomon rendet teremteni. Aztán nyolcadikos koromra némi tekintélyre tettem szert: rajtitkár lettem! Előző nyáron részt vettem egy rajtitkár képző táborban. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, és felejthetetlen élmény! Reggel ébresztő, trombitaszóra! Sorakozó! Jelentés!  Zászlófelvonás! Aztán foglalkozások, esténként tábortűz, játékok. Az „El Silentio” dallamára: lámpaoltás. Ó, mennyire élveztük, mennyit bolondoztunk!

Maga az iskola épülete régi volt, emlékszem a többnemzedéknyi diák taposta lépcsők fénylő kopottságára, a magas termekre, nagy ablakokra. Emlékszem az iskolacsengő hangjára, melyet meghallva, mintegy varázsszóra, özönlött a sok kék köpenyes diák, lefelé az udvarra. Emlékszem a szalvétába csomagolt tízóraik ízére (parizeres zsemle). A suli utáni fagyiéra is, mely jeges volt, vizes, és 50 fillérbe került.

És emlékszem az utolsó tanítási napra… Együtt mentünk haza az egyik fiú osztálytársammal. Szomorú voltam, hiszen éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemből, aggódtam, de vártam is, hogy milyen lesz majd a gimiben. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a matek könyvemet, és a földre dobva belerúgtam. (Elnézést minden matematika tanártól, de a számtan sosem tartozott az erősségeim és a kedvenceim közé). Jóska szó nélkül követte a példámat. Így mentünk hazafelé, a lassan széteső matek könyvvel „focizva”, egy szót sem szólva a másikhoz.

Majd szétröppent az osztály, sokukról már semmit nem tudok.

Az iskolából időközben idősek otthona lett. Szépen rendbe hozták, kívül, belül megújult az épület. Egyszer voltam benn, gyermekem szerepelt, egy, az otthon lakóinak rendezett műsorban. Nem ismertem rá a régi iskolámra, más volt a „szag”. Hiányzott a jellegzetes iskola illat, a krétapor, a grafitceruzák illata, a tornaterem, az öltözők izzadtságszaga, és a folyosó végén sorakozó medicinlabdák megszokott látványa. Olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőlem valamit. Múltam egy nagyon is meghatározó darabkájának helyszínét.

Minden nap elmegyek volt iskolám előtt, és mindannyiszor összeszorul kicsit a szívem. Ott, ahol valaha vidám nevetés, zsibongás verte fel a csendet, az ifjúság reményteljes jövője szövődött, gyermeki, bolondos vágyak és álmok kergetőztek a levegőben, ahol a folyosón sosem tudtunk lassan közlekedni, ahol tanáraink vonultak méltóságteljesen, hónuk alatt az osztálynaplókkal, ott most csend van, kórházi ágyak és fertőtlenítőszag. Az itt lakók múltjukba temetkezve, reményvesztetten vagy megváltásként várják sorsuk beteljesülését: a halált. Nem morbid ez egy kicsit?

Úgy érzem, annak az épületnek a levegőjében örökre ott marad a dolgozatírás előtti percek izgalma, visszhangzik az öreg falak között a diákok nevetése, szaladó lépteik zaja.

Akinek van hozzá füle, talán hallja is…

Az is eszembe jutott: lehet, hogy én is idekerülök? Ott fejezem be életemet, ahol elkezdtem tanulmányaimat. Ott felejtek el lassan mindent, ahol megtanítottak gondolkodni. Ott botorkálok járókerettel az elmúlás útján, ahol valamikor kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam a fénybe, a szabadságba, a jövő felé. És ott emlékezem az első iskolámban eltöltött évekre… No, de leállítom a fantáziámat.

 

 

Reménykedem, hogy erre nem kerül sor.

 

 

 

A www.fullextra.hu Irodalmi és művészeti portál letenyei alkotótáborára kiírt "A VÉN PLATÁN"  témájú prózaverseny I. helyezett alkotása:

 

S. Farkas Zsuzsanna:

Néha a fák is félnek…

 

Hozzád szólok most Ember, ki itt állsz hatalmas lombkoronám alatt,  lenyűgözve nézed vastag törzsemet, szerteágazó, égig érő ágaimat, árnyat adó leveleimet…

Tudod, hiába vagyok ebben a kis országban a legnagyobb platánok egyike, hiába éltem meg 500 évet, bizony néha én is félek. Amikor orkán harsog körülöttem, villámok cikáznak a fekete égen, s a kisebb fák a földig hajolnak a szélben, bennem is ott bujkál a félelem. Láttam a hosszú évszázadok alatt villám-hasította fákat magam körül, lángjuk bevilágította a vihartól elsötétült világot. Sokan voltak, kik itt korhadtak el mellettem, mert a szél tövestől csavarta ki gyökereiket… Velem már nehéz dolga lenne, de a villámtól még mindig félek.

 

Volt idő, mikor ágyúdörejtől remegtek meg ágaim, később bombák zuhantak körülöttem. Hallottam, hogy repülőgépek húznak el felettem, és a távoli robajlást, amint gyilkos terhüket az ártatlan világra zúdították.

Féltem akkor is…

 

Olykor tőled is félek Ember! Évszázadok alatt növesztett törzsemet éles szerszámokkal hasogatod… Tudom, a szerelmes ember szeretné mindenhol megörökíteni szívbe rajzolt kedvese nevét. Fáj ez nekem, kérlek, ne karcolj, ne véss belém jeleket!

 

Sokáig nyugalomban éltem, csendes kastélykertben, vidám emberek között. Szívesen megpihentek árnyékomban, melengette szívemet a szeretet. Sok-sok szerelmes szónak és csóknak voltam tanúja. Ó, hogy élveztem a gondtalanul nevetgélő, bolondozó fiatalok boldogságát! Képzeld el, még mosolyogtam is! Ha melegük volt lágyan meglengettem ágaim némelyikét, ha áztak, sátorként borultam föléjük.

 

Szinte észrevétlen szálltak el az évek… Évtizedek… Évszázadok. Hatalmasra nőttem, nem pusztított el sem a természet, sem az ember.

 

Öregségemre egyre nehezebb napok vártak rám… Kevesebb idő jutott a pihenésre, zajos, harsány lett körülöttem a világ. Én csak arra vágytam: élvezhessem a nap melegét, a hűsítő esőcseppek üdítő illatát, a kéklő égen felragyogó szivárvány ölelését, vagy télen, csupasz ágaimon a vakító hó fehér bundáját. És vártam, izgatottan vártam minden évben a tavaszt, a megújulást, tetszhalott létemből a feltámadást! Zsenge leveleim új életet hoztak, virultak egészen őszig. Fájdalmas volt megválni tőlük, de tudtam: az új tavasszal majd újra előbújnak, zöld ruhába öltöztetnek, és nevelgethetem őket hosszú hónapokig.

 

Most úgy érzem, kicsit kellemesebbé vált körülöttem az élet. Mint matuzsálemre úgy vigyáznak rám, hisz egy kisváros, Letenye jelképe, büszkesége lettem. Most is járnak hűsölni lombsátram alá az emberek. Megcsodálnak, sokszor átölelnek, és ez jó nekem. Néhányan talán érzik bennem az élet lüktetését, hallják, hogy leveleim évszázados titkokat suttognak. És a szerelmesek, ők örökké megtalálnak! Boldogságuk engem is azzá tesz.

 

Szeretnék még élni, félelmek nélkül, nőni tovább az ég felé…

 

Vigyázz rám Ember! Élőlény vagyok, történelem, múlt és jelen.

 

Segíts, hogy jövőm is legyen!

 

2011. május

 

 

 

 

S. Farkas Zsuzsanna:

 

 

 

 

A bohóc

 

 

 


Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
   – Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.

 

 

 

A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.

 

 

 

Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.

 

 

 

Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
   – Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”

 

 

 

Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
   – Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
   – Miért nem? – kérdezte.
   – Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mos

 
.

 
-

 
Tartalom

Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints    *****    Blog, Videojátékok, Szórakozás, Technika! Call of Duty: WWII és sok más!    *****    Légy te is egy Új Márka Elsõ tagjai között ahol Azonnali 28%haszonhoz juthatsz!Részletek:huncalifeandme@gmail.com    *****    Nyerj akár 1 millió forint értékû bitcoint. A játék ingyenes.    *****    Tudtátok, hogy a Csiga-biga gyerekdalban eredetileg szó sincs tûzrõl?    *****    LEGYÉL FARMASI TANÁCSADÓ VAGY VEZETÕ! OTTHONI MUNKA, MAGAS KERESETI LEHETÕSÉGGEL! HA MOST CSATLAKOZOL, MÉG NYERHETSZ IS!    *****    Mi mennyi 2018 - Árak, változások 2018 - minimálbér, családi pótlék, adókedvezmények 2018    *****    Légy te is a Farmasi csapaom tagja!!!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    A Dynasty és a TVD 8.évadából megismert színésznõ, Nathalie Kelley elsõ hazai rajongói lapja. KATT! KATT! KATT!    *****    WISE-VOGUE | SZISSZ ÉS KLAU BEAUTY-FASHION BLOGJA TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA // WISE-VOGUE    *****    Charmed - Új külsõ - Még több tartalom - Még több információ, érdekesség - CHARMED - Bûbájos boszorkák - Varázslat - Cha    *****    Karácsonyra AJÁNDÉKOZZ szeretteidnek, barátaidnak SZEMÉLYRE SZÓLÓ HOROSZKÓP ELEMZÉST 3 ÉVES ELÕREJELZÉSSEL!    *****    Szerinted melyik könyvet kellene elolvasnom? Melyik film érdemes arra, hogy megnézzem? - Mementoim.Blogspot.hu