Új! 

Rózsaszín

Én és a tenger

Állok a tengerparton és nézem a meztelen talpam alá szaladó hullámokat. Hideg  a homok, először a víz is, de csak állok, élvezem, ahogy a talpam egyre mélyebbre süpped a homokba. A tenger dübörög, elnyomja a külvilág hangjait. Feljebb emelem tekintetemet, mélyen beszívom a semmihez nem hasonlítható tenger-illatot. Mióta vágyom rá! Úgy szeretném élvezni, átadni magam a kéknek, az égnek a fénynek, a víznek… Elengedni szappanbuborékként minden nyomasztó gondot, leoldani bokámról a béklyót és szállni a tengerkék égen, lebegni az azúr vízben gondtalanul.

Mint rég.

Egyre nehezebb… Meggyötört, kiüresedett lelkem most kevésbé fogékony a szépre. Valami azért mégis megérint, hacsak pillanatnyi is  az érzés. A boldogság átsuhan a lelkemen, míg nézem, ahogy az ég összeér a vízzel. Szabadság, végtelenség nyűgöz le. Hosszan elnyúló, habzó hullámok simogatnak. Zöld hegyként emelkednek a távolban, hozzám érve kékké szelídülve loccsannak, partot érnek, majd visszahúzódnak, utat engedve a már közeledő újabb víztömegnek. Tört üvegszilánkként csillan a nap fénye a szinte haragosan zúgó tenger sokszínű hullámain. Lehet ennél lenyűgözőbb látvány? Szép a szemnek, a léleknek, zene a fülnek. Ide, igen ide kellett volna születnem, egy kis tengerparti házba! Nem kellene nekem palota, villa, csak egy egyszerű, házikó a part mentén, hogy minden reggel, este, minden pillanatban láthassam, hallhassam, csodálhassam az óriási víz szépségét, erejét. Boldog lennék itt, tudom… Hajnalban megnézném a napkeltét, az ezüsthidat a vízen, egyedül úsznék a csendes csillogásban, szemben a Nappal.. Lassan tempózva, néha hátamra fordulva lebegnék, eggyé válnék szerelmemmel a tengerrel. Örök szerelmem, első látásra azzá vált, mikor huszonévesen megpillantottam azúrkék végtelenségét. Évtizedek teltek el, míg újra elmerülhettem látványában. Azóta többször is, de a sóvárgásom utána folyamatos. És most itt vagyok. Váltakozó érzelmekkel, hisz lelkem is olyan, mint a háborgó tenger.

Megváltozott a világ. Bennem is, körülöttem is. Mélypontra sodort a sors tengere, lenn fuldoklom a sötétben, ahova nem süt be a Nap, felettem több tonnányi víz, talpam alatt hideg homok. Botladozom, néma sikolyra nyílik a szám, tapogatok, utat keresve. Hideg van itt, néha rám ijeszt egy-egy mellettem elúszó hal vagy hínár. Vissza kellene jutnom a fényre! Egyenlőre nem megy, hagyom magam szenvedni, átadom lényemet az önsajnálatnak. Nálam ez luxus, de most képtelen vagyok küzdeni. Csak vagyok. Mélyen a sötétben. El akarok bújni, nem akarok semmit érezni, látni, hallani magam körül. Meddig tart ez? Hol a hívó hang, a felém nyúló kéz, a motiváció, ami segít kiúszni a magam választotta száműzetésből? Persze, hogy tudom hol van… Bennem, legbelül, csakis én tudok segíteni magamon, erővel, akarattal, legyűrve bábságomat. De gyenge vagyok, karomból, lábamból kiszáll minden erő, lerogyok a hullámok építette, göröngyös tengerfenékre. Fekszem tehetetlenül, magzati pózban, várom a csodát, hiszek benne. Egy darabig. Aztán rá kell, hogy jöjjek: nincsenek csodák, ha én nem akarom, hogy legyenek. Hogy minden rajtam múlik. Vagy itt maradok egy életen át fuldokolva az iszapban, vagy feltápászkodom és keresem tovább az utamat a boldogság felé. Utóbbit választom. Először lassan, kényszeredetten, majd egyre erősebb tempóban  úszni kezdek a fény felé.

Itt állok a parton még mindig, arcom a Nap felé fordítom. A hullámok  nyaldossák a lábamat, de már nem érzem annyira hidegnek. Ha már itt vagyok, csak belemegyek, úszkálok kicsit, bár nekem ez a vízhőmérséklet hideg. Elindulok… Néha majdnem feldönt egy-egy nagyobb hullám, de megyek tovább, belevetem magam végül a vízbe, már nem is tűnik hidegnek, úszom, hátamra fordulok, ringatózom a hullámok hátán. Jó ez így most nekem.. Némileg enyhül a szorongás a testemben, élvezem a végtelen tenger gyengédségét, hol a fejemen is átcsapó hullámok erejét. Itt otthon érzem magam, de egy idő után kifelé indulok. Vonz a meleg, a fény, a napfürdőzés.  Fekszem a gumimatracon, egészen közel a vízhez, és próbálok ellazulni. Csukott szemmel élvezem a Nap éltető fényét, körülöttem zúg a tenger. Most ez az ellazulás is nehezen megy. Az elmúlt időszakban felgyülemlett szorongás, csalódások, és sérelmek gátja lassan, de nem teljesen szakad át.

Napozok. Közben a magam módján imádkozom, hogy sikerüljön átadni magam, mint rég a teljes feloldódás állapotának. Újra a vizet nézem. A hullámokat, melyek látványával nem tudok betelni. Habzó szájú óriásként közelednek, majd  partot érve lustán nyelvet öltenek a világra..

Sós ízt érzek ajkamon, nem tudom könnyeimtől, vagy a tengervíztől nedves az arcom.Tenger hullámai! Mossátok ki belőlem a rosszat! Hatoljatok a lelkembe, és tisztítsátok meg ennek az igazságtalan, hazug, álszent világ minden kínjától! Dübörögve szaladjatok át rajtam, úgy, hogy csak tiszta és szép gondolatok maradjanak a mélabú helyén!  Bárcsak lehetséges lenne! Vigyétek magatokkal minden fájdalmamat, vigyétek a végtelenbe, soha vissza ne térjenek!

Én tűnök az erősebbnek, (vagy gyengébbnek? ), mert nem tér vissza felnőtt fejjel is gyermeki énem, boldog felszabadultságom. Drága hullámaim, félmunkát végeztetek!

Mégis köszönöm. Ott lehettem veletek szerelmeim: tenger, napfény, puha homok. Végtelenség és szabadság! Ha csak rövid időre is, de csöpp boldogságot csempésztetek örömtelen napjaimba. Jövök még!

Talán egyszer itt is maradok. A part mentén, egy kis házban.  Örökre.

 2014. szeptember

A www. fullextra.hu irodalmi és műveszeti portál  "Szaámadás" témában kiírt versenyén a közönségszavazatok alapján nyertes művem:)

Amíg nem késő...

Halkan reccsent az ágy, ahogy a férfi oldaláról a hátára fordult. Nem jött álom a szemére, gyomrát összerántotta a belényilalló gondolat. „Meg fogok halni.” Testét elöntötte a veríték, félelmét felváltotta a tehetetlen lázadás érzése. „Miért? Miért éppen én? Egy hónapja még semmi bajom nem volt… Ez nem igazságos… De a doki tegnap kerek-perec megmondta, nem beszélt félre, nem vigasztalt.” Felvillant előtte a tegnap esti beszélgetés a vizitnél.
– Rossz hírem van Kovács úr – nézett rá semmitmondó tekintettel az orvos. – A leletei alapján önnek rosszindulatú agydaganata van. Sajnos nem műthető, az agy azon területén helyezkedik el, ahol nem férünk hozzá, sem műtéttel, sem sugárral.
A férfi tágranyílt szemekkel várta a folytatást.
– És? Most mi lesz? Meg fogok halni?
Az orvos szemében némi szánalom villant, megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Ez a daganatfajta nagyon agresszív, meglehetősen nagy.
– Mennyi? – mordult rá a férfi. – A lényeget mondja! Mennyi van hátra az életemből?
– Egy, maximum két hónap…
A férfi a fejéhez kapott, pánikszerű félelem lett úrrá rajta.
– Nem hiszem el… – suttogta. – Lehetetlen… Csak van valami megoldás?
Az orvos a karjára helyezte a tenyerét.
– Sajnos nincs. Mint az elején ecseteltem…
– Hagyja abba! Megértettem! – a férfi most kiabált, sajgó fejét fogta, szemeit lehunyta.
– Most magára hagyom. Ha rosszul lesz, hívja a nővért. Holnap még beszélünk. – Azzal az orvos, és a nővérek elhagyták a kórtermet.
És most itt fekszik hanyatt az ágyon, nézi a telihold fényétől ezüstösen ragyogó plafont. „Hát ennyi. Nem vagyok felkészülve rá, csak egy kis szédülésem, fejfájásom volt… Rosszul lettem. És ez lett a vége, kimondták a halálos ítéletemet”. Nemrég vesztette el a feleségét, a szíve vitte el, a gyerekei távol élnek. „ Számot kellene adnom az életemről… Ki tudja meddig leszek tudatomnál… De kinek? Asszony elment, a gyerekek nem kíváncsiak rám. Szegény Sárim! Nem volt könnyű élete mellettem. Sokat voltam úton, keveset a családdal. Tulajdonképpen ő nevelte a gyerekeket fel. De ilyen egy kamionos élete. Mit tehettem volna? Pénz kellett, más munka nem akadt. Mentem, róttam az országutat, talán sosem fogják megtudni mennyire hiányzott a család, az otthon, a rendezett élet… Sári haragudott rám. Nem akarta, hogy ezt csináljam… Sárikám, odafenn, bocsáss meg nekem! Talán tényleg keresnem kellett volna valami itthoni munkát! Nem volt rá időm, hogy ezt elmondjam neked, hisz az infarktus után már nem tértél magadhoz. Sajnálom, hogy ilyen életed volt mellettem, hogy a család minden gondja a válladra nehezedett. Igaz, pénzünk volt, azt megkerestem… de nem láttam a gyermekeimet felnőni, olyan voltam, mint egy vasárnapi apuka… Sárim, ott fenn a mennyben, könyörgöm, bocsáss meg nekem!” Könnycsepp gördült le görcsösen lehunyt szemhéja alól. „ A fiaim! Mindkettő távol, a fővárosban él, ritkán látom őket. Sokat dolgoznak, még hétvégén is. Az unokáim is nélkülem nőnek fel… pedig annyi mindent szerettem volna még mesélni a gyerekeknek! Nem is tudják, nekem milyen gyerekkorom volt… Már 14 évesen dolgoznom kellett, szegény család voltunk, heten testvérek. Továbbtanulni esélyem sem volt, pedig szerettem volna. No, ezt akartam elkerülni, mikor olyan munkát vállaltam, melyből eltarthattam a családomat, és taníttathattam a gyerekeimet.
Persze ennek is megvolt az ára… Megérdemlem, hogy nem keresnek, én sem foglalkoztam velük túl sokat. Hány születésnapon nem voltam ott, és akkor sem, mikor írni, olvasni tanultak, sem az első nagy szerelmek, bulik idején… Nem sokat mesél egy kamasz fiú, így csak az anyjuk elmondásából tudtam, mi történik velük. Megérdemlem a sorsomat.” Elkeseredetten rázta a fejét. „Én csak jót akartam… Talán egyszer megértik. Vagy nem. El kellett volna nekik mondani. Mesélni az én, sanyarú gyermekkoromról, hogy mi késztetett arra, hogy csak a pénzt hajszoljam, hogy nekik soha ne kelljen feladni az álmaikat. Annyi mindent el kellene még mondanom nekik! Késő… Fiúk! Bocsássatok meg!”
Nem tudta mikor sikerült elaludnia, sokáig forgolódott a nyikorgó kórházi ágyon.
Arra ébredt, hogy ragyogóan süt a nap, és újra az orvost pillantotta meg az ágya mellett. A fehér köpenyes kissé zavartan álldogált, majd mikor észrevette, hogy felébredt, kihúzta magát.
– Jó reggelt Kovács úr!
– Lehetne jobb is – mordult rá a férfi. Eszébe jutott életét számba vevő éjszakája…
– Khm… Jó ez a reggel, higgye el! Mert jó hírem van az ön számára. Sajnálatos módon összekevertük a leleteit egy másik Kovács Lajoséval. Gyakori név… Nos, a lényeg, ön nem fog meghalni, a panaszait egy nyaki érszűkület okozta, amit még gyógyszeresen tudunk kezelni. Ön még akár ma hazamehet, de jelentkeznie kell újabb vizsgálatokra.
A férfi hitetlenkedve nézett rá. Számos indulat hullámzott lelkében, de megszólalni nem tudott.
– Elnézését kérjük a hiba miatt. Jogában áll, hogy jelentse…
– Nem! Ne folytassa! Doktor úr! Maradt még időm, ez a lényeg!
A férfi felült, könnyes szemmel a távolba meredt, majd az orvosra nézett.
– Tudja, annyi mindent akartam még nekik mesélni… A fiaimnak, az unokáimnak. Talán jókor jött ez a tévedés… Lesz időm számot adni az életemről…

2012. május

A www.fullextra.hu portál "Rivaldafény" témájú pályázatán a szakmai zsűri és a közönség szavazati alapján első helyezett prózám.

Lola Queen

Lola az öltözőjében ült a tükör előtt, igyekezett eltüntetni arcáról a vastag smink maradványait. Még mindig hihetetlennek tűnt számára a hatalmas siker, amit minden fellépésekor aratott a mulatóban. Kis félmosollyal gondolt a ma esti jelenetre: felemelkedett ezüstszínű trónusán a levegőbe, és szórta, szórta a csókjait, és a csillámló virágszirmokat. A közönség állva, egy emberként, őrjöngve tapsolt, miközben a nevét skandálta: Lola Queen! Lola Queen! Valóban királynőnek érezte magát, a sejtelmes félhomályban rázúduló rivaldafényben, és a közönség szeretetében lubickolva. Álmodozásának az ajtó hirtelen kicsapódása vetett véget. Pál – a mulató tulajdonosa – viharzott be. Lola összerezzent, egész teste görcsbe rándult.
– Óriásit alakítottál bébi! – mosolygott rá a férfi. – Tudtam én, hogy jó lóra teszek, mikor téged választottalak! Emlékszem, olyan voltál, mint Audrey Hepburn: nyúlánk, vékony test, hosszú nyak, hatalmas őzike szemek, na és az a dús konty! Megláttam benned a sztárt, és azt is csináltam belőled! Mindent nekem köszönhetsz!
A nő háta mögé lépett, vállára tette a kezét. Némán nézték egymást a tükörben, majd Pál kéjes vigyorral Lola dekoltázsába csúsztatta a kezeit. Először lágyan, majd egyre durvábban markolta a telt melleket. Lola felugrott a székről, kezét ütésre emelte, de Pál elkapta a levegőben a vékonyka kart.
– Ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled! Nem vagyok a tulajdonod, menj és tapogasd a feleséged! – Lola elkeseredetten próbált szabadulni a szorításból.
– Nem tűröm ezt a hangot! Csináld, amit kérek, különben mehetsz vissza az utcára a kopott bőröndöddel új munkát keresni! Tartozol nekem! – sziszegte a férfi – Az ország egyik leghíresebb mulatójának sztárjává tettelek!
A lány sírással küszködve vergődött a férfi karjai között. Érezte, hogy nem tud szabadulni. Pál lángvörös arccal szorongatta a testét, ahol éppen érte.
– Kívánlak, akarlak, az enyém leszel! Ne ellenkezz bébi! – lihegte felhevülten.
– Takarodj az öltözőmből! Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen férfi a világon! – sikította, ahogyan csak a torkán kifért. A férfi durván felnevetett, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad! – visította Lola hisztérikusan, reménykedve, hogy megszabadul gyűlölt főnökétől. Az öltözőbe Zoltán lépett be, a mulató egyik biztonsági embere.
– Valami probléma van? Kiabálást hallottam – szólt halkan, a nagydarab, elegáns öltönyös férfi.
– Semmi gond Zoltán, az igazgató úr éppen távozni készül – nézett rá hálásan a lány. Pál dühösen fújtatva elhagyta az öltözőt.
– Jobb lenne, ha odakinn fülelne és vigyázná a rendet! – mordult az őrre, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Köszönöm – sóhajtott a minden ízében reszkető lány.
– Nincs mit köszönnie. A munkámat végzem.
A férfi egy darabig még ácsorgott az öltözőben, markáns arcából vakítóan ragyogott elő kék szeme. Semmiféle érzelmet nem árult el az arckifejezése. A lánynak már feltűnt könnyed eleganciája, állandóan kutató tekintete, ahogy a mulatóban végezte a dolgát. Finoman eltüntette a rendbontókat, azonnal ott termett, ahol elszabadulni látszott a pokol. Érdeklődve nézett a kék szemekbe, fejét félrehajtotta, ajka kissé szétnyílt.
„Jóképű” – szaladt át az agyán a gondolat.
– Jó éjt Lola! Vigyázzon magára! – zökkentette vissza a valóságba Zoltán közömbös hangja.
– Vigyáz maga rám, fel kellene fogadnom személyi testőrnek! – nevetett a lány.
A férfi el sem mosolyodott, bólintott, és határozott léptekkel elhagyta az öltözőt.

* * *

Lola mindig jóval az előadás kezdete előtt érkezett a mulatóba. Szerette nézni a még üres nézőteret, a szépen terített asztalokat, a fényűző helyiséget, ahol még némaság honolt, mint egy lakatlan kísértetkastélyban. A falak őrizték a mulatozás, a nevetés, a taps, hangjait, a színpadról áradó fény és zene hangulata ott lebegett a hamarosan életre kelő terem minden kis zugában.
Jóleső érzéssel ballagott az öltözője felé, mikor megpillantotta Zoltánt, a helyiség másik végében.
– Jó estét Zoltán! – intett feléje vidáman. A férfi csak visszabiccentett, ami Lolának furcsamód rosszul esett. Vállat vont és folytatta útját.
Nem láthatta, hogy az őr tekintete ellágyul, kemény vonásai kisimulnak. Mióta meglátta az egyszerű, vidéki lányt belépni az épületbe, érezte, vigyáznia, óvnia kell őt. Feltűnő szépség volt, de naiv és szelíd, ami ebben a kemény világban nem könnyített a helyzetén. Mikor a társulathoz került, tudta, hogy Pál meg fogja környékezni. Minden új lánnyal ezt tette. A legtöbb az övé is lett. Fokozottan figyelt ezután a lányra. Egy idő után be kellett vallania magának, hogy fülig beleszerelmesedett a közben sztárrá nőtt Lolába. Tisztában volt vele, hogy teljességgel lehetetlen, sőt, kimondatlan szabály, hogy nem kezd a társulatbeli nőkkel. Szigorúan titokban tartotta az érzelmeit, tudta, nem lenne jó sem a lánynak, sem neki, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének.
Most kicsit elengedte magát, és vágyakozva követte tekintetével a sudár, tökéletes alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a folyosó félhomályában. Nagyot sóhajtott, kihúzta magát, és a munkájára koncentrált, mélyen magába zárva minden egyéb érzést.

Lola flitteres, testhez simuló ruhájában állt, egyenes tartással, zakatoló szívvel. A színpad még sötét volt, csak őt világította meg egy reflektor. Érezte az előadás előtti izgalmat, az adrenalin száguldott ereiben. A függönyt lassan széthúzták. Amint feltűnt királynői alakja a rivaldafényben, óriási ovációval, felállva üdvözölte a közönség. Felhangzott a vérpezsdítő zene, megérkezett a tánckar, villództak a színek, izzott a hangulat a színpadon, magával ragadva a nézőket is. Lola fejére hamarosan koronát helyezett két táncos fiú, és a levegőből aláereszkedett egy díszes trón. A táncosok a karjukba kapták a „királynőt”, majd a trónra ültették, mely lassan emelkedni kezdett. Lola énekelt és szórta a csókjait. A rivaldafény csak rá szegeződött, a közönség őrjöngött, tapsolt, nevét skandálta, mint minden este. A lány boldog mosollyal integetett, méltóságteljesen, mint egy valódi királynő. Aztán a függöny legördült, őt leeresztették újra a földre, ahol kecses pukedlik, meghajlások közepette végül elhagyta a színpadot. Társai sorban gratuláltak újabb fergeteges sikeréhez, és ő boldog volt. Megrészegítette diadala. Szeretettel gondolt a közönségre, boldoggá tette, hogy felvidította, elvarázsolta kicsit az embereket. Az öltözőjébe érve megtorpant. Pált találta ott, vöröslő arcán kéjes vigyorral, kezében óriás rózsacsokor.
– Ez a tiéd bébi! Cserébe, én csak egy rózsaszálat kérek: téged!
A lány indult volna vissza, ki az öltözőből, de főnöke az útját állta.
– Ma nem menekülsz! Az enyém leszel! És ez már nem kérés kislány! A színpadon a mennyben járhatsz, de a földön más törvények uralkodnak. Itt, és most én vagyok a király! És én most azt mondom: vetkőzz! – azzal kulcsra zárta az öltöző ajtaját.
Lola csak állt, tehetetlenül, nem tudva, hogy meneküljön szorult helyzetéből.
– Soha! Érted, te himlőhelyes vén kujon? Soha nem leszek a tiéd! Még akkor sem, ha az az ára, hogy holnap már nem én ülök azon a trónon! Megértetted?! – azzal a férfihez vágott egy éppen keze ügyébe került porcelán vázát. Pál arca eltorzult a dühtől és a magaláztatástól. Elhajolt a repülő váza elől, a sarokba hajította a csokrot.
– No majd meglátjuk te kis ribanc! – lépett felé fenyegető tekintettel. Megpróbálta egy rántással letépni a vékonyka ruhát róla. Mielőtt védekezni tudott volna, a földre teperte, és vadul igyekezett a ruhadarabjaitól megszabadítani a lányt. Lola végső elkeseredésébe éles körmeivel a férfi arcába, majd szemébe vájt. Pál felhördült, mindkét kezével az arcához kapott. Ezt kihasználva a lány feltápászkodott és az ajtó felé szaladt. Pál azonban gyorsan észbe kapott, és előbb ért oda.
– Vérzek! Te büdös kurva, mit tettél velem? – ordította magából kikelve. Felemelte a kezét, hatalmas pofon csattant a lány arcán. Feje tehetetlenül megbicsaklott, elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Szerencsétlenségére éppen a kovácsoltvas asztalka lábába verte be a kupáját. Azonnal elvesztette az eszméletét. Pál leguggolt a földön furcsán, kitekeredett testhelyzetben heverő, mozdulatlan test mellé.
– Lola? – suttogta ijedten. – Lola! Kelj fel! Ne játszd meg magad, nem a színpadon vagy! Hangja egyre bizonytalanabbá vált, észrevette a lány füléből szivárgó vért. Cifrát káromkodott, majd gyorsan felmérte a terepet. A rózsacsokrot gyorsan vázába helyezte, megigazította a feldőlt bútorokat. Rendet tett az öltözőben, semmi nyoma nem maradt a dulakodásnak. Baleset történt. Lola megbotlott, beverte a fejét, és… Újra a lány mellé guggolt, kitapintotta a csuklóján az eret. Gyengén, de vert a szíve. Kikapta a virágot a vázából és elhagyta az öltözőt. Alighogy kilépett az ajtón Zoltánba ütközött.
– Maga mindig jókor jön! – nézett rá ijedten. – A művésznőt baleset érte, itt találtam az öltözőjében, a földön fekve, vérző fejjel! Kérem, hívja a mentőket! Ha bármi gond lenne, értesítsen! Hazamegyek. Jó éjt!
Zoltán megvető tekintettel nézte az igazgatót.
– Baleset? – kérdezte metsző gúnnyal, szemében fenyegető fény villant. – Nem megy innen sehova, megvárja szépen a rendőrséget!
Megragadta az igazgató ingét és a folyóson álló fotelbe lökte, majd sietve elindult az öltöző felé.

* * *

Hintaágyban ültek a teraszon, az előttük lévő műanyag asztalkán az ebéd utáni kávé illatozott.
A férfi elragadtatással nézte a mellette ülő, nyugodt, gyönyörű arcú nőt. A déli nap aranyló fénye vidám táncot járt dús haján, koronaként villant a laza kontyon.
– Szép vagy! Mint egy királynő – mondta mosolyogva. Majd hirtelen ijedten elhallgatott.
A nő ránézett, észrevette szemében a riadalmat és hangosan felnevetett.
– Zoltánom! Utoljára mondom neked, és többé szót se ejtsünk róla! Nem bántam meg egyetlen másodpercig sem, hogy elhagytam a színpad, a siker, a rivaldafény világát! Lola Queen meghalt! Elvérzett, egy nem neki való világ öltözőjében. Akivel most itt kávézgatsz, Kardos Eszter, a te Esztikéd! Nem vettél el tőlem semmit, viszont rengeteget kaptam!
Három év körüli kislány jelent meg a lépcsőn, vidáman szökdécselve, tenyerén egy csigát tartott.
– Apu! Anyu! Nézzétek mit találtam! Ugye kibújik majd a házából? Szeretném látni a bóbitáját!
Befészkelte magát szülei közé a hintaágyba, úgy mutatta a csöpp markában szorongatott csigát.
– Előbb-utóbb kidugja a szarvacskáit, csak türelmesnek kell lenned! Tedd le a földre és figyeld! – simogatta a kócos kis fejecskét Zoltán.
A nő hátradőlt a hintaágyon, szemei a szépen rendben tartott kerten pihentek meg.
– Nekem a kettőtök szeretete többet jelent mindennél! Többet ér számomra, mint sok száz ismeretlen ember imádata, egy arctalan közönség rajongása.
Megszorította a férfi asztalon heverő kezét.
– Köszönöm Zoltán! Megmentetted az életemet. Minden téren.
– Ugyan! – legyintett az. – A te döntésed volt.
Szemében büszke, boldog fény villant, amint gyengéden felesége gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét.

2012. január

A Barátok Verslista és a Poéta portál által kiírt "Iskola" témájú pályázaton második helyezést elért  írásom:)

Múlt és jelen – gondolatfoszlányok iskolámról

Sosem felejtem el azt a napot, amikor megkaptam az első iskolatáskámat. Nagyon kemény volt, hátamra akasztható, és barna, pont olyan amilyet szerettem volna. De nem is ez a lényeg, hanem a boldogság, amit éreztem, mikor a boltból kilépve szaladtam vele hazáig. Mit szaladtam? Repültem! Hogy miért futottam, arra nem emlékszem, talán, hogy minél előbb belepakolhassam a füzeteket, tolltartót, vagy eldicsekedhessek vele a még óvodás testvéreimnek. Nem tudom… Csak a felszabadult érzés maradt meg, ahogy boldogan szaladok az utcánkban. No és seb a könyökömön... Az történt ugyanis, hogy a nagy sietségben megbotlottam, és mint egy béka elnyúltam a poros járdán. Más bajom nem esett, csak a könyökömet horzsoltam le, de annyira, hogy nagyon halványan, de a mai napig látszik a heg nyoma.

Nehezen barátkozó, csendes, visszahúzódó gyerek voltam… Kezdetben megilletődötten ültem végig az órákat, később persze feloldódtam, és a szünetekben elkezdődött az ismerkedés.

Emlékszem az udvarra… Mindig „gumiztunk” a lányokkal. Ugye emlékeztek milyen is a gumizás? Akármilyen rövid szünet volt, mi cifráztuk, ugráltunk boka, térd, combig emelve a gumit. Néha ugróiskoláztunk, vagy futkároztunk. Később, „nagylány korunkban”, az udvart körülvevő fák alatt csoportokba verődve pusmogtunk: ki, kibe szerelmes, és hogy milyen idétlen ruha van már megint a Csillán, és olyan majom ez a lány!

A tornaórákat szerettem, csak a „kidobóstól” féltem. Néha levegőt sem kaptam, olyan keményen eltalált a labda. Az öltözők semmivel össze nem téveszthető „illatát” a mai napig érezni vélem… Szerettem a bordásfalakkal körbeaggatott tornatermet, nemcsak az órák miatt, de az ünnepségek is itt zajlottak, itt sorakoztunk fel, kék, majd piros nyakkendőnkben, ünnepi ruhában. Most mosolygok magamban… NOSZF, és április 4, kisdobos és úttörő… Szavak, fogalmak, melyek akkor életünk részei voltak, ma már a gyermekeink történelem érettségi tételei közé kerültek: A hetvenes évek hétköznapjai. Azért én meséltem arról is nekik, hogy mi akkor is ugyanúgy éreztünk, játszottunk, buliztunk, voltunk szerelmesek, mint ők, a rendszerváltás után születettek. Változhat a világ, átírhatják a történelemkönyveket, de a gyermek játszani akarása és a serdülőkor lázadása, az nem változik.

Ünnepek… Talán a május elsejék maradtak meg bennem a legélőbben. Rengeteget lehetett lógni, elmaradtak az órák, mert napokig gyakoroltuk a felvonulásra a menetelést, és fújtuk teli tüdőből a „Mint a mókus fenn a fán”, és az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” kezdetű nótákat.  Néha ma is éneklek a gyermekeimnek mindenféle régi mozgalmi dalokat, nem kis derültséget keltve ezzel körükben. Tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel hallgatnak…

Tél… Dühöngő északi szél, alig bírok lépni, szemembe fújja a havat, arcomat ezer szilánkként csapdossák a jéghideg hópelyhek. Alig látok és fázom. Előttem megy nagyanyám, erősen markolja csöpp kezem, és a háta mögé zavar, hogy védjen a széltől, a hótól. Kezében az iskolatáskám. Kisiskolás koromban minden télen így kísért, saját testével óvott, elbújtatott a háta mögé, hogy ne érjen a szél…

Osztálykirándulások… Emlékszem egyszer összevesztünk, ki üljön az Andi mellé a buszon, mert ugye hárman voltunk barátnők… Végül mindhárman ott nyomorogtunk a kettes ülésen és egymás haját huzigáltuk, hátha valaki feladja, és áttelepszik egy üres helyre. 

Egy alkalommal nem tudtam elmenni kirándulni, mert az öcsém skarlátos lett. Akkoriban nem mehettünk egy hétig iskolába, mi a testvérei sem. Kinn volt a piros cédula a kapunkon, karanténba helyeztek bennünket. No, akkor nagyon elkeseredtem, mert míg én a hipermangános vízben sikáltam a kezemet félóránként, a többiek élvezték a kirándulás örömeit. Különösen akkor kenődtem el, mikor a lányok elmesélték, hogy hazafelé, a busz hátsó ülésén nagy smárolások zajlottak! Meg voltam győződve róla, hogy akkor maradtam le életem első csókjáról!

Voltam őrsvezető is, a Nyuszi őrs vezetője. Nem igazán vagyok vezetésre termett egyéniség, így a legtöbb őrsgyűlés, rohangálásba, kiabálásba, anarchiába fulladt, hiába próbáltam vékonyka, bizonytalan hangomon rendet teremteni. Aztán nyolcadikos koromra némi tekintélyre tettem szert: rajtitkár lettem! Előző nyáron részt vettem egy rajtitkár képző táborban. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, és felejthetetlen élmény! Reggel ébresztő, trombitaszóra! Sorakozó! Jelentés!  Zászlófelvonás! Aztán foglalkozások, esténként tábortűz, játékok. Az „El Silentio” dallamára: lámpaoltás. Ó, mennyire élveztük, mennyit bolondoztunk!

Maga az iskola épülete régi volt, emlékszem a többnemzedéknyi diák taposta lépcsők fénylő kopottságára, a magas termekre, nagy ablakokra. Emlékszem az iskolacsengő hangjára, melyet meghallva, mintegy varázsszóra, özönlött a sok kék köpenyes diák, lefelé az udvarra. Emlékszem a szalvétába csomagolt tízóraik ízére (parizeres zsemle). A suli utáni fagyiéra is, mely jeges volt, vizes, és 50 fillérbe került.

És emlékszem az utolsó tanítási napra… Együtt mentünk haza az egyik fiú osztálytársammal. Szomorú voltam, hiszen éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemből, aggódtam, de vártam is, hogy milyen lesz majd a gimiben. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a matek könyvemet, és a földre dobva belerúgtam. (Elnézést minden matematika tanártól, de a számtan sosem tartozott az erősségeim és a kedvenceim közé). Jóska szó nélkül követte a példámat. Így mentünk hazafelé, a lassan széteső matek könyvvel „focizva”, egy szót sem szólva a másikhoz.

Majd szétröppent az osztály, sokukról már semmit nem tudok.

Az iskolából időközben idősek otthona lett. Szépen rendbe hozták, kívül, belül megújult az épület. Egyszer voltam benn, gyermekem szerepelt, egy, az otthon lakóinak rendezett műsorban. Nem ismertem rá a régi iskolámra, más volt a „szag”. Hiányzott a jellegzetes iskola illat, a krétapor, a grafitceruzák illata, a tornaterem, az öltözők izzadtságszaga, és a folyosó végén sorakozó medicinlabdák megszokott látványa. Olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőlem valamit. Múltam egy nagyon is meghatározó darabkájának helyszínét.

Minden nap elmegyek volt iskolám előtt, és mindannyiszor összeszorul kicsit a szívem. Ott, ahol valaha vidám nevetés, zsibongás verte fel a csendet, az ifjúság reményteljes jövője szövődött, gyermeki, bolondos vágyak és álmok kergetőztek a levegőben, ahol a folyosón sosem tudtunk lassan közlekedni, ahol tanáraink vonultak méltóságteljesen, hónuk alatt az osztálynaplókkal, ott most csend van, kórházi ágyak és fertőtlenítőszag. Az itt lakók múltjukba temetkezve, reményvesztetten vagy megváltásként várják sorsuk beteljesülését: a halált. Nem morbid ez egy kicsit?

Úgy érzem, annak az épületnek a levegőjében örökre ott marad a dolgozatírás előtti percek izgalma, visszhangzik az öreg falak között a diákok nevetése, szaladó lépteik zaja.

Akinek van hozzá füle, talán hallja is…

Az is eszembe jutott: lehet, hogy én is idekerülök? Ott fejezem be életemet, ahol elkezdtem tanulmányaimat. Ott felejtek el lassan mindent, ahol megtanítottak gondolkodni. Ott botorkálok járókerettel az elmúlás útján, ahol valamikor kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam a fénybe, a szabadságba, a jövő felé. És ott emlékezem az első iskolámban eltöltött évekre… No, de leállítom a fantáziámat.

Reménykedem, hogy erre nem kerül sor.

A www.fullextra.hu Irodalmi és művészeti portál letenyei alkotótáborára kiírt "A VÉN PLATÁN"  témájú prózaverseny I. helyezett alkotása:

S. Farkas Zsuzsanna:

Néha a fák is félnek…

Hozzád szólok most Ember, ki itt állsz hatalmas lombkoronám alatt,  lenyűgözve nézed vastag törzsemet, szerteágazó, égig érő ágaimat, árnyat adó leveleimet…

Tudod, hiába vagyok ebben a kis országban a legnagyobb platánok egyike, hiába éltem meg 500 évet, bizony néha én is félek. Amikor orkán harsog körülöttem, villámok cikáznak a fekete égen, s a kisebb fák a földig hajolnak a szélben, bennem is ott bujkál a félelem. Láttam a hosszú évszázadok alatt villám-hasította fákat magam körül, lángjuk bevilágította a vihartól elsötétült világot. Sokan voltak, kik itt korhadtak el mellettem, mert a szél tövestől csavarta ki gyökereiket… Velem már nehéz dolga lenne, de a villámtól még mindig félek.

Volt idő, mikor ágyúdörejtől remegtek meg ágaim, később bombák zuhantak körülöttem. Hallottam, hogy repülőgépek húznak el felettem, és a távoli robajlást, amint gyilkos terhüket az ártatlan világra zúdították.

Féltem akkor is…

Olykor tőled is félek Ember! Évszázadok alatt növesztett törzsemet éles szerszámokkal hasogatod… Tudom, a szerelmes ember szeretné mindenhol megörökíteni szívbe rajzolt kedvese nevét. Fáj ez nekem, kérlek, ne karcolj, ne véss belém jeleket!

Sokáig nyugalomban éltem, csendes kastélykertben, vidám emberek között. Szívesen megpihentek árnyékomban, melengette szívemet a szeretet. Sok-sok szerelmes szónak és csóknak voltam tanúja. Ó, hogy élveztem a gondtalanul nevetgélő, bolondozó fiatalok boldogságát! Képzeld el, még mosolyogtam is! Ha melegük volt lágyan meglengettem ágaim némelyikét, ha áztak, sátorként borultam föléjük.

Szinte észrevétlen szálltak el az évek… Évtizedek… Évszázadok. Hatalmasra nőttem, nem pusztított el sem a természet, sem az ember.

Öregségemre egyre nehezebb napok vártak rám… Kevesebb idő jutott a pihenésre, zajos, harsány lett körülöttem a világ. Én csak arra vágytam: élvezhessem a nap melegét, a hűsítő esőcseppek üdítő illatát, a kéklő égen felragyogó szivárvány ölelését, vagy télen, csupasz ágaimon a vakító hó fehér bundáját. És vártam, izgatottan vártam minden évben a tavaszt, a megújulást, tetszhalott létemből a feltámadást! Zsenge leveleim új életet hoztak, virultak egészen őszig. Fájdalmas volt megválni tőlük, de tudtam: az új tavasszal majd újra előbújnak, zöld ruhába öltöztetnek, és nevelgethetem őket hosszú hónapokig.

Most úgy érzem, kicsit kellemesebbé vált körülöttem az élet. Mint matuzsálemre úgy vigyáznak rám, hisz egy kisváros, Letenye jelképe, büszkesége lettem. Most is járnak hűsölni lombsátram alá az emberek. Megcsodálnak, sokszor átölelnek, és ez jó nekem. Néhányan talán érzik bennem az élet lüktetését, hallják, hogy leveleim évszázados titkokat suttognak. És a szerelmesek, ők örökké megtalálnak! Boldogságuk engem is azzá tesz.

Szeretnék még élni, félelmek nélkül, nőni tovább az ég felé…

Vigyázz rám Ember! Élőlény vagyok, történelem, múlt és jelen.

Segíts, hogy jövőm is legyen!

2011. május

S. Farkas Zsuzsanna:

A bohóc

Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
   – Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.

A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.

Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.

Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
   – Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”

Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
   – Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
   – Miért nem? – kérdezte.
   – Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mos