|
Menü |
|
| |
|
Üzenőfal |
|
| |
|
Szerzői jog |
|
A művek a szerző tulajdonát képezik, ezek egészének vagy részének másolása, terjesztése csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges. (1999./LXXVI/tv./1.§.) | |
|
Legújabb verseim |
|
Legújabb verseim:
Októberi nyár
Hazafelé a munkából mindig lassan megyek,
mint a rab a börtönből. Simít szabadság szele.
Levegőre vágyom, színekre, fényre, illatra,
megszokott látvány, mégis minden nap újat ad.
Hisz tegnap még élt-e rózsa, a tömbházak között,
most hervatagon lóg, tán fejet hajt az ősz előtt.
Lám, azon a fán több lett az aranysárga levél.
Októberi napfény vibrál az ég halványkékjén.
Nem tátong a kosárlabda-pálya sem még üresen.
Pattog a labda, hajít a kar, ki az ügyesebb?
Játékos ifjúság, mintha még mindig nyár volna,
- biztosan nagy a tét – szaladnak izzadt pólóban.
Csupán néhány percnyi séta, amíg hazaérek.
De nem magam elé, inkább jobbra-balra nézek.
Ráérek. Élvezem az ősz alkotta képeket,
a téli hidegben úgyis kapkodom léptemet.
Házunk előtt nyílnak még a kései virágok,
hosszan nézegetném, hisz nem tudni meddig látom.
Mikor öli meg szépségüket éjszakai fagy,
s tépi széjjel szilaj szél, a színes szirmokat.
Hazaértem. Tárva az ajtó, várja, belépjek.
Megtörlöm lábam, avarba, barna sárba léptem.
Visszanézek még a kis tarka virágoskertre,
s felvillan előttem a tél halott, havas képe.
Elűzöm, és élvezem az októberi nyarat,
magamba gyűjtöm az összes napsugarat.
2014. október
Temetőben
Mondd, szabad-e mosolyogva állni egy sír mellett?
Melyben nagyszüleim, és édesapám pihennek.
Szívemben szeretet és hála, emlékek hada,
virágokat hoztam nektek ma, Apu és Mama.
Mondd, lehet-e hinni: boldogok ők, hol fény ragyog?
Valahol a végtelenben, hol a gond már csak „volt”.
Itt csak testetek pihen, tudom, hogy valamerre
él a lelketek, s ti fentről angyalként figyeltek.
Nagy a csend itt. Élő a temetőben most nem jár.
Szeptember van, késő délután. Nyugalom jár át.
Ferdén tűz a sárga napfény, oly felhőtlen az ég,
tarka pillangók táncában bennetek látlak én.
Hálásan köszönöm, hogy voltatok nekem, velem.
Életem részei, át hosszú évtizedeken.
Öregszem én is, más szemmel látok, tisztul a múlt.
Egyre több az emlék, mi gyengéden utánam nyúl.
Virágot hoztam neved napjára drága Mamus,
S neked, ki éppen ma két éve távoztál, Apu.
A veszteség, a fájdalom soha nem múlik el,
sírotoknál állva lelkem sóhajtva megpihen.
Távol a világtól, egy kis sziget a temető.
Dermedt kert, csend virágillattal.Lélekemelő.
Beszélgetünk. Mindent köszönök, és hálás vagyok,
kérek is: kiket szeretek, rájuk vigyázzatok.
Búcsúként mormolok egy félig feledett imát.
Mennem kell, vár a megvadult, zajos, kinti világ.
Jól megfér egymással arcomon mosoly és a könny.
Lelketek az ég, testeteket vigyázza a föld…
2014. szeptember 16.
Gesztenye
Hazafelé ballagok csendes esőben,
gesztenyeszem pottyan mellém nedves kőre.
Emlékek bukkannak elő a múltamból,
e kicsiny kis terméssel mennyit játszottunk!
*
Gyermekkoromban az anyukámmal,
fúrtunk, faragtunk, s pár gyufaszállal
sünökké váltak kis golyóbisok,
kisszék asztallal és kismalacok.
Majd gyermekeimmel, a fák alatt
szedtük a gesztenyét, hadd játszanak!
S mint körforgás: mit otthon tanultam
leánykáimnak mind megmutattam.
Csodálatos kis mesevilágot
építettünk a sok kicsi bábból.
Néztem, ahogy játszadoznak vélük,
életre kelt kalandos meséjük.
*
Csak egy gesztenye hullott mellém a kőre,
s könnyem keveredett az őszi esővel.
Hol vagytok ti régi, meghitt, szép érzések?
Gyermekeim messze… Kihűlt házba térek.
2014. szeptember 15.
A Nyárhoz
Ne menj még Nyár, ne szaladj, ravasz vagy,
alighogy megérkeztél, máris magamra hagysz!
Szerettem volna belőled még sokkal többet,
mezítláb táncolni lenn, a Krisna - völgyben,
erdőt, mezőt bejárni, hegy-dombot megmászni,
harmatos fű ölében a Holdat csodálni,
csillaghulláskor az ablakban állni, várni,
hogy csak egyet, egyetlenegyet meglássak,
s csak egyet, egyetlenegyet hadd kívánjak…
Bohém éjszakákon újra gyermekké lenni,
vénülő fejjel a világot megrökönyödtetni!
Kalandokra vágyom, nagy beszélgetésre,
az utcán sétálni meleg, nyár-illatú éjben...
És még sorolhatnám nyári bakancslistám,
de elhagysz lassacskán, igenis megcsaltál!
Mégis megköszönöm, hogy újra itt voltál,
mosolyt, örömkönnyet, a sok apró csodát,
hálás vagyok ajándék-perceidért Nyár!
Ma száraz levelek haldokoltak zörögve,
zöld fű, színes virágok között. Jövendölve,
készítsd fel lelked: jöttem, voltam, megyek,
átadom lassacskán az ősznek a helyem.
2014. augusztus
Mivé lettél?
Mivé lettél, mondd, ember? Már nem ismerek rád!
Kifordult sarkából az őrült, kerge világ.
Hazugság és csalás, ármány, kétely vesz körül,
az áskálódó - mellét verve -, csak ő örül.
Kiben bízhatok még meg? Kivel beszélhetek?
Hinni már e fertőben, senkiben sem merek.
Mert rosszindulat vezérli, önmagát nézi,
átgázol mindenkin, magát nyeregben érzi.
Hol bujkál az empátia? Hova tűnt a jóság?
Sárba tiport életek és kilátástalanság
taszítanak egyre nagyobb kétségbeesésbe,
naiv énem búsan kérdi: mégis, mire jó ez?
…s vajon mi lesz a vége…
2014.08.16.
Léggömb-lét
Léggömb voltam, égbe szálltam,
lubickoltam napsugárban.
Felhők között kóboroltam,
ó, mennyire boldog voltam!
Repültem a végtelenbe,
friss szellő kapott ölébe.
Sodródtam én egyre messzebb,
tán fenn jártam a Mennyekben.
Tudod mily jó könnyű lenni?
Minden gondtól szabadulni?
Letenni a hátizsákot,
s fentről nézni a világot.
Jégesőbe keveredtem,
jaj de nagyon megijedtem!
Léggömb-létem féltettem én,
bár tudtam már, hogy véget ér.
Hisz az élet hullámvasút,
váltakozik öröm s a bú.
Égbe repít, majd pokolba,
csodák után sárba pottyant.
Léggömb-arcom egyre fonnyadt,
ereszkedtem fájdalomban,
visszafelé föld - világba,
üres napok unalmába.
Cafatokban értem földet.
Darabjaim hulltak kőre,
vízre, fűre… mindenfele.
Szép álmaim odavesztek.
Jobb volt ott fenn, kicsit bántam,
mégis újra talpra álltam.
Álomvilág nem otthonom,
a földön kell boldogulnom.
Ha jártadban lufi-darab
keresztezi majd az utad,
gondolj arra: tán belőlem
szakadt ki, s marad örökre…
…emléke boldog időknek.
2014. július 16.
70.
Anyu szülinapjára
Hetvenkedő lettél, drága jó anyám?
Téged ünnepel ma az egész család.
Torta és ajándék, de nem ez a lényeg,
a szeretet a legfontosabb, mi körülvesz Téged.
Csöpp, cserfes Piroska, nagy zöld szemeivel,
hetven éves lettél, ugye nem hiszed el?
Nagyi lettél anyu, lassan dédimama,
felnőtt lett - mily gyorsan - unokáid hada.
Elteltek az évek, hoztak jót és rosszat.
Az a cserfes kislány, tán nem is gondolta,
mennyi minden fér a szaladó életbe,
az a vagány kislány ott lapul még benned.
Hisz az vagy: mi szíveden a szádon,
mondod a magadét, vagy csendesen járod,
a neked szánt utat, gyalog, biciklivel,
s az érkező tavasszal te is életre kelsz.
A mosolyod pajkos, szemed ifjú lányé,
néha könnyek között, a távolba elvész.
De nem érdemes sírni, sem múlton, sem jövőn,
mert ki csak segített, minden felett ő győz.
Április van, amikor színekbe borul a táj.
Születéseddel Te is ezer színt hoztál,
Nélküled oly szürke lenne ez a világ!
Maradj mindig ilyen, életerős, harsány.
Büszke vagyok, hogy ilyen vagy, Anyu!
Annak ellenére, hogy kemény életed volt,
megőrized hited, megőrizted erőd.
Példaként állhatsz most a családod előtt.
Tiéd ez a világ, a kék ég, a napfény,
a rózsa illata, a madárcsicsergés.
Kiskertedben a sok növekedő élet,
örömmel töltsön el mindörökké Téged.
Kiscicák, kutyusok, ezernyi virág,
édesíti napjaid, örül a világ!
S ha letekint egy angyal a messzi egekből,
az ő ajka is víg mosolyra görbül.
Csak egy anya tudja, mi az igazi boldogság,
azt is mi az igaz szomorúság.
Életeket adtál, óvtad gyermekeid,
bölcsességet adtál, ami élni tanít.
Szeretetet kaptunk, amit viszünk tovább.
S megértő szívedből lopunk egy darabkát.
Meleg ölelésed mindenkor jólesik,
feltölti a lelkünk, ha az élet nehéz.
Adjon Neked a Jóisten erőt,
egészséget, mosolyt, az arcodra derűt,
két kezednek gyengédséget a simogatáshoz,
szívedben maradjon meg örökké jóságod
Egyetlen anyát adott mindenkinek a sors.
Anyának lenni a legszentebb dolog.
Áldott legyen léted minden pillanata,
lépteid kísérje őrangyalok hada.
Ezt kívánjuk Néked, és még sok-sok szépet!
Száz évesen is köszönthessünk Téged!
Édesanyánk, nagyi, ez most a Te napod!
Közösen kívánunk boldog szülinapot!
2014. áprikls 26.
Jöjj tavasz!
Kinyílott a hóvirág,
kert mélyén ibolya, kék,
aranyeső, ó de szép!
Színesedik a világ.
Ránk köszöntött a tavasz,
Nap simogat melegen,
felé tárom kezemet:
ne hozzál már több havat!
Jöjjön már a jó világ!
Fáztunk, áztunk eleget.
Költözz élet kertekbe,
uralkodj Tavasz-király!
Jöjj, és most már itt maradj!
Legyen azúr fenn az ég,
illatozzon kinn a lég,
napfény új létet fakassz!
Március elején
Szürke bunda-lét a tél,
meleg kabát, sapka, sál,
talpam alatt barna sár,
ködbe bújt a nap s az ég.
Tavaszi fény hol voltál?
Rügyfakadást álmodtam,
de csak varjak károgtak,
tán emberek bús sorsán.
Enged a fagy, olvad jég,
réten és a városban.
A napokat számoltam,
reméltem, itt a tél-vég.
Áldott napfény elhoztál
új tavaszt, mi arra vár,
kövesse a tarka nyár.
Hálás dalom zeng hozzád!
Csömör
Csömöröm van az álságos világból,
elfeledtem már az alattomosságot.
Kevés rossz embert rendelt mellém a sors,
talán ezért is fáj : még hiszem a jót...
Kényeztetve voltam, bár derékba tört
néhányszor az élet. Volt ki meggyötört,
A megbocsátás bennem mindig győzött,
bár kis ideig a bosszúvágy fűtött..
Tán a Sorstól mindenki visszakapja,
mindazt, mellyel a másikat bántotta.
Ha mégsem - nos, engem már az sem izgat -
rábízom őket az Univerzumra…
Magamért kiállni nem nagyon tudok.
Én nem pletykálok, és nem áskálódom...
Hagyjon élni engem is mindenki békén,
úgyis zavaros lelkemben az én-kép.
Őszi szonett
Idén az ősz kegyelmes. Adja szép
napok sorát. Szelíd a szél, szelíd
a fény… Maradna így! Ne jöjj, ne még
te tél! A szív ma még erőt merít.
A napsugár, s a sárga-rőt levél,
az őszi tájra boldogan tekint.
Narancs-palást a táj, a hajnal-ég
borítja ránk. Meleg mosolyt derít.
De illanó a szép, miként a jó!
Rohanva távolít, elűzi bősz
vihar, s a szél, a fagy fialta hó.
Ma még ne sírj, ne féld a rossz időt!
Ma még a napsugár ül arcodon!
De reszkető hideg mi váltja őt.
2013. október
Ősz
Sóhajt a szellő, lágyan végigsimít a tájon,
sárgult levél lengén libben, búcsúzik a fától.
Pörög-forog még néhányat a szürke aszfalton,
majd társai közt megpihen köd-nedves avaron.
Pára-papucs, ködből párna bújtatja a hegyet,
hajnali fagy fűszálakra fehér deret lehel.
Narancs színű nap vakít, de nem melegít többé,
nyári álmok fájón válnak mindörökké köddé.
2013. október
Erdei séta
Csendre vágytam, nyugalomra,
erdei sétára indultam, gondoltam
segít talán, hogy megtaláljam
elveszett, sosem lelt önmagam.
Kiürült aggyal csak figyeltem a tájat,
égre törő, még zöldellő, büszke fákat,
avarban megbúvó apró állatkákat,
hallgattam csendesen távoli madárdalt.
Kidőlt, száraz fatörzsre ülve vártam,
érzéseim lassú kitisztulására.
Arcomat kérőn a napfény felé tártam,
s vártam, csak vártam a megújulásra.
Itt, e fényben fürdő tarka réten,
talán rátalálok létem értelmére.
Meglelek egy utat, mire rá kell lépnem,
vagy amelyikről gyorsan le kellene térnem.
Ám nem lettem okosabb, mentem tovább,
az erdő mélyébe, hol ki tudja mi vár.
Mellettem a bozótban egy vad követett,
mozogtak a bokrok, ágak reccsentek.
De nem féltem, bár hátra-hátra néztem.
Ha sorsom az, hogy egy vadkan tépjen széjjel,
állok elébe - bár kerestem a fá,t mely menedék,
s ha mégis jönne, rá felkapaszkodhatnék.
Megunt követni - tán nem vagyok nagy falat.
Folytattam árnyakba forduló utamat.
A fák között lassan követett a Nap.
S akkor megláttam kedvenc tisztásomat,
melyet beragyogott a kora esti fény,
egymással játszottak csintalan lepkék.
Oda kell jutnom, de térdig ér a gaz,
tele kullancsokkal… Utamat állta.
Vártam. Vágytam. Miért aggodalmaskodom?
Átgázoltam félelmemen, és a bozóton.
Nem fordultam vissza, mily erős vagyok!
Legyőztem a vadat, s most a kullancsot.
Újra rám sütött a nap áldott sugara!
Ha nincs benned félsz, eléred, amit akarsz.
Leültem a fűbe, lepke szállt cipőmre.
Pillangók táncában hosszan gyönyörködtem.
... mégsem talált rá lelkemre a béke ....
2013. szeptember
Elszállt…
Volt egyszer egy nyár,
nem is oly rég tán,
elszállt hirtelen,
észre sem vettem.
Röpke álom volt,
fény és forróság,
mire felébredtem
már odébb is állt.
Egy reggel az ősz
kacsintott reám,
borús volt a hajnal,
vonzott puha ágy.
Álmaim rombolva
besurrant hozzám,
s hideg-leplet húzott
borzongatón rám.
2013. szeptember
Ma egy éve…
Ma egy éve, hogy elmentél Apám.
Vasárnap egykor, ebéd után.
Szólt a telefon, anyám hangja sírt:
Gyere haza gyorsan, apád haldoklik.
Kapkodtam, sírtam, hogyan jussak el,
a város másik szélére… Még látnom kell!
Ám két perc és újra csengett a telefon,
Meghalt – anyám keservesen zokogott.
Szaladok a lépcsőn, cipőm kopog,
Olyan ez, most, mint egy más állapot…
Soha nem lesz már semmi ugyanaz,
mint félórája… Siratom félárva magamat.
Mentő villog a szülői ház előtt.
Hajt a vágy, hogy láthassam még őt,
a testet, melyet elhagyott a lélek,
s a szobát, hol utolsót lélegzett…
S már ülök a széken, tehetetlenül.
Nézlek, időnként szemem megtörlöm.
Szorít, nagyon szorít valami belül
Hol vagy Apu? – s nézek az égre föl.
Kereslek, tudom, valahol tovább élsz.
Jelet várok, hogy megnyugodjak én.
Jó helyen vagy? Merre bolyongasz?
Földi béklyók nélkül, végre szabad vagy?
Ó késik a jel, kérlek, jelezz, tudnom kell!
Míg nem érzem, nem nyughatok meg.
Húgommal csendben felöltöztetünk.
Mily könnyű a test lélek nélkül…
Pár percre kettesben maradunk,
hideg kezed tétován megcsókolom.
Köszönöm az Életet! Szeretlek Apu!
Ha te nem lettél volna, én sem vagyok!
2013. 09.16.
Elmentél
Véget ért a földi kín, lelked csodát lát már.
Kereslek a felhők között, üzensz talán,
kereslek a végtelen-kék, felhőtlen égen,
s kereslek a virágzó, pillangós réten.
Jelet várunk: jó helyen vagy, ne sírjunk tovább:
Csiteszetek mókázik, s re-verseket gyárt.
Vagy Villonnal diskurálsz, ámulattal nézed,
földi lánctól szabadon éled égi léted.
Bevallom Józsikám, sírtam vagy fél napig,
táskás, vörös szemekkel kezdtem a mait.
(viccesen tán írnál is a táskás szemekről ...)
A sírás segített. A könny kéretlenül jött.
Az élet tovább lép, és mennünk kell vele.
Fáj és hihetetlen, hogy immár nem Veled.
Hiányzik közülünk egy színes egyéniség,
érzékeny lelkű, és ránk figyelő lény.
Búcsúzom most Tőled, egyszerű kis verssel!
Velünk maradsz, érzem, itt megpihen a lelked.
S tudom, majd ha eljön értem is a kaszás,
szeretteim mellett Te is ott vársz majd rám.
Leljen nyugalmat a Földön nyugtalan lelked.
Az öröklét könyvébe beírtad nevedet.
Nyugodj békében drága Józsi!
2013. szeptember 07.
Dr. Dávid József (csitesz), költő és írótársam halállára....
Pillangó pillanat
Pillangók szálltak rebbenő tánccal,
fehérek, tarkák, s villanó sárga.
Vállamról a súlyt szárnyukra vették,
könnyűvé váltam, mint vidám lepkék,
kikkel elszállt minden aggodalom,
nem emészt már homályos holnapom,
hagyom, hogy a sors sodorjon. Hagyom...
Mert csak jót tartogat, hiszem, tudom.
Oly jó, hogy jöttetek tündérek, pillangók!
2013. június 21.
Enyém
Enyém a levegő, mit beszívok.
Enyém a forrásvíz, hűsít, finom.
Enyém a napfény, táncol arcomon.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyém a Föld, a fákon a lombok.
Enyém a tengermély, s fenn a csillagok.
Enyém a napnyugta, vörös-ragyogón.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyémek a hegyek, távoli csúcsok.
Enyém a vágy is, hogy útnak indulok.
Enyém az ösvény, az illatos bokrok.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyém a bölcsen hömpölygő folyó.
Enyém a szivárvány, felhőkön túl.
Enyém a tenger és a ringó tó.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyém a végtelen, áthidalom.
Enyém lehet, amit megálmodok.
Enyém a képzelet, s gondolatom.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyém az Élet, mert tovább adom.
Enyém marad örökké a gyermek-mosoly.
Enyém a szeretet, mit tőlük kapok.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Enyém a Kék bolygó, az otthonom.
Enyém a dzsungel, s a sivatagok.
Enyém a kinyíló virágszirom.
Ne mondd hát soha: szegény vagyok.
Lehetsz te koldus, vagy akár király,
vedd végre észre: szép ez a világ!
2013. 06. 02.
Versemet a következő dal ihlette, érdemes meghallgatni, nézni:)
http://www.youtube.com/watch?v=wguNX3nAlCE
Nyárra várva
Elhervadt az orgona, kinyílt az akác,
bódító illatával követi a hárs.
Szirmaikat bontják a pünkösdi rózsák,
bodzabokrok lehelnek kábítóan rád.
… most lélegezni jó, és élni is oly jó,
ezer-szín világban, illat-kavalkádban,
burkolózni május pazar világába,
s feledni ma mindent, ami rossz és gonosz...
Vöröslő rózsabokor zöld gyep közepén,
rakoncátlan a pipacs: kidugja fejét
kerítés résén, kíváncsian kandikál,
epekedve lesi, hogy jön-e már a nyár.
2013. május
Káosz
Káosz a világ, káosz az élet,
káosz a szívben, és a lélekben.
Utamat zord és sötét erdőben,
kidőlt fatörzsek takarják előlem.
Menjek? Ne menjek? Rögös ez az út.
Testemet szorítja kínzó satu.
Ülök egy rönkön, várom a csodát,
ahelyett, hogy rögvest lépkednék tovább.
…mint szárnybontás előtt a kicsinyke hernyó.
Káosz a szívben, káosz a fejben,
kétely a hittel harcolnak bennem.
Tétlenül várom, ki lesz a győztes,
bár tudom, nem mástól függ: tőlem.
Töröm a fejemet, gyomrom összeszorul,
Tennem kell, mennem kell, dúl a háború.
Maradjak a szélén a nagy rengetegnek,
avagy vágjak utat, gyenge két kezemmel?
Vihar
Emberi hangon sikoltozik a szél.
Fütyül mindenre… Mérges. Fákat tör szét.
Furulya dalol, majd vércsevijjogás,
valahol mintha sírna egy kismadár.
Félnem kellene? Minden furcsán zörög.
Körülöttem ezer démonként köröz.
Lehúzom a redőnyt, mégis itt süvölt,
kegyetlenül támad, hörögve üvölt.
Lázadó természet dühöd ideért.
Március idusán - a harc ünnepén…
Akkor a tömeg zúgott szabadságért.
Jöjj vad szél! Sikíts velünk egy jobb sorsért!
2013. 03.15
Illúzió
Fehér a hó, fehér a ház,
fehér lepel alatt lapul
a szürke, néma táj,
Fehér az ég, vakít az éj,
pedig sem csillag, sem a Hold
nem ont ma fényt.
A hó az úr, most ő diktál,
szívet melengető csodát.
Szikrázó, szép világ...
Szűztiszta takarón nyomok
jelennek meg, mint májfoltok
vénülő arcokon.
Egy csikk, egy piszkos bakancsnyom,
kutyaürülék a sarkon,
üres boros flakon..
Hókotró tépte barna sár,
a hófalra fröccsent pacát,
latyakba lép a láb.
Vártam jöttödet szűzi hó,
szennyet és rosszat takaró.
Most fáj a konklúzió!
Minden csak illúzió...
2013. január
Kétségek
Azt hittem én balga, hogy szárnyalni tudok.
- törött szárnyú angyalként most a földre bukok.
Azt hittem dacosan, van bennem erő.
- tévedtem… visszahúz, marasztal a föld.
* * *
Lehet, úgy látod, én mindig mosolygok.
- nem is sejted, titkon hányszor zokogok.
Lehet azt gondolod, hogy boldog vagyok?
- ritka vendég nálam mostanság a jó…
Úgy érzem, hogy mindig, mindent elrontok.
- mondanád te erre: ne magad okold.
Úgy érzem, a hitem is cserbenhagyott.
- ugye ez csak egy múló állapot?
Fáradt sóhajomtól ledőlt a kártyavár.
- jóra vágytam… de sok volt az akadály.
Makacs, de halk hangom mégis égbe kiált:
- nem fog legyőzni ez a kegyetlen világ!
* * *
Azt hiszem - sőt tudom -, hogy szárnyalni fogok.
- gyógyult szárnyú angyalként útnak indulok!
Azt hiszem a makacsság, mi élteti erőm.
- győzni fogok félelmeim s önmagam fölött!
2012. december
| |
|
|
|
PRÓZÁIM |
|
A bohóc
S.Farkas Zsuzsanna 2011.01.24. 19:25
Kellenek a kis bohócok a nagyok árnyékában...
A bohóc
Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
– Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.
A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.
Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.
Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
– Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”
Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
– Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
– Miért nem? – kérdezte.
– Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mosolyra rajzolt szája, ellentétben komoly, kissé döbbent tekintetével.
– Rendben van. Ne gyere ma ki a porondra, de az előadásom végén várlak a lakókocsimban!
A fiú ereiben meghűlt a vér… Nem erre a válaszra számított. Meghívta a mester a „szentélyébe”, oda, hol még senki nem járt. A lerövidült előadás után szó nélkül, az izgalomtól verítékben úszva követte a határozott léptű férfit a lakókocsi felé. Miután az belépett, szélesre tárta az ajtót vendége előtt.
– Ne félj, nem vagyok emberevő! Gyere, szeretnék mesélni neked egy történetet!
Szamóca kiengedte az eddig visszafojtott levegőjét, és belépett. A félhomályos lakókocsiban meglepő rend fogadta, a falakon rengeteg fotó. Bonettiről a porondon, vagy nagy emberek társaságában. Megállt egy megbarnult, régi kép előtt és hosszan nézte. Egy kifestett zenebohóc vigyorgott rajta felfelé kunkorodó festett szájjal, kezében hegedű. Mellette gyönyörű nő flitteres ruhában. Kettejük előtt egy boldogan mosolygó fiúcska, szintén hegedűvel a kezében.
– Én vagyok a kisfiú, ők pedig a szüleim. Régi cirkuszcsaládból származom, felmenőim, mind zenebohócok voltak. Apám a mesterségét rám hagyta, keményen kellett tanulnom, ennyi idősen, mint te, már egyedül léptem a porondra és fergeteges sikert arattam. Viszont engem nem vonzott a bohóckodás, az én szerelmem a hegedű volt. Úgy éreztem, elpazarolom a tehetségemet a cirkusz tarka világában. Zenét szerettem volna tanulni, elhagyva a társulatot, a zeneakadémián. Apám nem engedte. Lázadásom hiábavaló volt, maradtam. Ugyanazt éreztem, mint Te most. Nem akartam középszerű lenni, tanulni akartam és csillogó koncerttermekben fellépni. Dacosan közöltem apámmal: nem lépek többet porondra, mert nem vagyok elég jó. Akkor ő elbeszélgetett velem, úgy, mint ahogy most én szeretnék veled. Mikor eljutsz egy szintig a tudásban, ráébredsz mennyire kevés, az, amit tudsz. Érzed, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Elkeseredsz, nem akarsz megrekedni ezen a színvonalon. Ilyenkor két út áll előtted: vagy feladod, és az önsajnálattól fuldokolva engeded, hogy elkallódjon a tehetséged, és maradsz, akinek hiszed magad: középszerű, és sorsával örökké elégedetlen ember. Tulajdonképpen semmi baj a középszerűséggel. Kellenek a kis bohócok a nagyok árnyékában, hisz sosem lehet tudni melyikből lesz egyszer nagy művész. Erre még visszatérek…
Szamóca szóra nyitotta a száját, de Bonetti egy mozdulattal elhallgattatta.
– A másik lehetőség, hogy nem adod fel. Ki kell másznod ebből az állapotból, melyet akár nevezhetünk művészi válságnak is. Kemény munkával, és hittel Te is sokra viheted. De valóban hinned kell magadban! Hogyan hinné el a közönséged, hogy te egy tehetséges, nagy bohóc vagy, ha te nem hiszed el ezt magadról! Erősen hinni kell, naponta elismételni magadban: sikeres, nagy művész leszek! Tanulni és gyakorolni kell keményen! Én hiszem, hogy nem véletlenül vezérelt a sors az utunkba, nem véletlenül adta a kezedbe az öreg azt a trombitát! Látom, hogy tehetséges vagy, de érzem kételyeidet is. Szamóca! Gondolj a közönségedre! Nincs jogod megfosztani őket az örömtől, amit a játékoddal okozol nekik! Most már tudom, mindegy, hogy egy nagy csillogó koncertteremben, vagy egy itt-ott lyukas cirkuszsátorban teszed ezt. A lényeg, hogy az embereknek boldog perceket szerezz! És itt térek vissza a középszerűségre. Ha soha nem leszel sikeres nagy művész, hidd el, akkor is megéri folytatni! Ha csak egyetlen egy embernek édesíted meg néhány percét a játékoddal, akkor is! Megadatott neked, hogy ezt tedd. Maradj ott, ahova a sors vezetett, és végezd a kötelességedet alázattal. Te művész vagy, nem teheted meg, hogy kicsinyes, önző saját érdekből elhagyd a publikumot. Felejtsd el a lelkedet most kínzó gondolatokat, emelkedj felül kételyeiden, hiúságodon és dönts! Nálad a kulcs a jövődhöz.
A nagy Bonetti fáradtan intett az üres szemekkel maga elé bámuló fiúnak.
– Most menj! Gondolkodj pár napig, addig egyedül csinálom a produkciót.
Szamóca napokig feküdt az ágyán, trombitáját a kezébe sem vette, csak bámulta a plafont és próbálta megérteni, amit a mestertől hallott. Viaskodtak benne az érzelmek: nem, ő soha nem lesz olyan tehetséges, mint Bonetti… Sőt! Ő egyáltalán nem tehetséges. Majd lelkesedni kezdett: igenis, kemény munkával, hittel elérhet bármit! Bármit a világon! És újra a kishitűség… Majd a remény… Így ment ez hosszú napokon, éjszakákon át. A trombita némán hevert a sarokban, még csak pillantásra sem méltatta.
Elérkezett Karácsony szent estéje. A társulat tagjai, mit egy nagy család, együtt ünnepeltek. Csak két lakókocsi ablakán szűrődött ki fény.
Szamóca a sarokban porosodó trombitáját nézte, majd lassan lehajolt érte, leporolta, és finoman belefújt. „Folytatnom kell! Hittel, kitartással, alázattal. Nemcsak a közönségem miatt… Belehalnék, ha többet nem játszhatnék!” Meleg kabátot vett, és kilépett a hideg éjszakába. A csillag-pettyezte sötét ég alatt Bonetti kocsijához ballagott és játszani kezdett. Először erőtlenül, majd egyre bátrabban, tisztábban zengett trombitájából egy karácsonyi dallam.
Válaszként hamarosan bekapcsolódott egy hegedű édes-bús hangja. Két ember játszott felszabadult szívvel és lélekkel, átadva magukat a művészet csodájának. A fagyos karácsonyi éjszakában az égig szállt a fenséges muzsika.
Mikor az utolsó dallam is elhalkult, fenn, a csillagok felett tapsolni kezdtek az angyalok…
2010. december 02.
| |
|
|
|
Irodalmi portálok |
|
| |
|
Napkelte - Férjem fotója |
|
| |
|
Alkotótársaim oldalai |
|
| |
|
Google |
|
| |
|
Telihold a nádas felett - férjem fotója |
|
| |
|
Hangos versek |
|
| |
|
Hasznos, érdekes oldalak |
|
| |
|
Rólam szól... |
|
| |
|
LEGÚJABB PRÓZÁIM |
|
Új!
Rózsaszín
– Mama, a Bella megint bekakilt és a falra rajzol vele!
– Ej, mikor lesz már szobatiszta ez a lány! Rögtön jövök Annácska, addig valahogy állítsd le a falfirkát!
Eszti állt a kapu előtt, és döbbenten hallgatta a bentről kiszűrődő párbeszédet. Na, jó kis helyre csöppentem! – gondolta. Az első megrázkódtatás akkor érte, mikor megpillantotta a megadott címre érkezvén a bejáratot. A szürke, régi házakból álló, szűk kis utcában, egy rózsaszínre mázolt fakapu virított, megtörve a szűk utcácska egyhangúságát.
A mögötte lévő házat nem látta, magas kőkerítés vette körül, szintén rózsaszínű. Ki nem állhatta ezt a színt, túl feltűnőnek érezte, a Barbie-babák (nemcsak a játék, de a Pláza –cica Barbiek) jutottak eszébe róla. Most itt állt, várta, hogy beengedjék. Szépen öltözött fel, jó benyomást szeretett volna kelteni leendő főbérlőjében. Kivette a piros kontaktlencséit, és nem kente sötétkékre az ajkait. Remélte, hogy megtalálja új otthonát, öt cím is lapult táskájában. Világoskék nadrágot viselt, hozzá fehér, combközépig érő pulóvert, piros WINNER felirattal a mellrészen. Hosszú, barna haját, lilás-rózsaszín melír díszítette. Fodrász barátnője kísérletezett a hajszínezőkkel, és ez lett belőle! A hajmosás nem segített a dolgon, így hát beletörődött a lilás csíkokba. Az ő szép, derékig érő világosbarna hajában ezek a borzalmak! No, mindegy, voltak már sárga, és zöld csíkok is, de többé nem engedi, hogy hozzáérjen a Kati. Míg ezen gondolkodott kinyílt a kapu, és ő meglepetésében tett egy lépést hátra. Hetven év körüli nő állt előtte, széles mosolya feltárta megsárgult, három darab fogát. Rózsaszín otthonkát viselt, apró piros virágok díszítették. Ősz haját ugyanilyen kendő fedte, de nem az álla alatt, hanem a feje tetején megkötve. Csupasz lábán rózsaszín gumipapucs díszelgett.
– Szia! Örülök, hogy idetaláltál kedves Eszter! Barbara vagyok.
– Jó napot Barbara! – hebegte Eszter és belépett a nő után a tágas udvarba, ahol nem mindennapi látvány fogadta. Régi, lerobbant ház, természetesen ugyanolyan rózsaszínre meszelve, mint az eddig látottak. A piszkos ablakok kerete, az ajtó, és a kis konyhakertet körülvevő fakerítés is ebben a színben „pompázott” Csak a tető volt szürke pala. Az udvaron látott még egy nagyméretű homokozót, egy rózsaszín kutyaházat, és egy terebélyes orgonabokrot.
– Hogy tetszik? Tudod a fiam festő volt, és miután lelépett, itt hagyta rám a hét lányát és egy háztömb kifestésére elegendő rózsaszín festéket. Hát az ember azzal gazdálkodik, amije van. Ugye tetszik, Eszterke?
– Elképesztő… – nyögte a lány.
– Bemutatom a lánykáimat is! Ella, Bella, Annabella, Izabella, Petronella, Gizella, Gabriella, bújjatok elő gyorsan-gyorsan! – visított bele az udvar csendjébe a mama, még tapsolt is hozzá, ütemesen. Hamarosan előkerült hét kislány, ki a bokorból, ki a kutyaházból mászott elő, a többiek a házból. A legkisebb három, a legnagyobb tizenkét év körüli lehetett. Valamennyien maszatosak voltak és elnyűtt rózsaszínű ruhácskában feszítettek.
– Ugye milyen szépek? Nem egy anyától vannak, de azok a nők, akiket a fiam felszedett, már mind halottak. Vagy drogtúladagolás, vagy az alkohol végzett velük, egy öngyilkos lett. A fiam meg eltűnt, a rendőrség sem találja, így én nevelem a hagyatékát – Barbara felnevetett saját viccesnek szánt kifejezésén.
– Szia! – köszönt rá az egyik kislány, valószínű Bella volt, mert barna foltok éktelenkedtek ruháján és kezén.
– Sziasztok kislányok – mosolygott rájuk Eszter. No, ez kellett csak, máris megrohamozta őt a lányok hada.
– Szia! De szép vagy! Milyen klassz a hajad! De szép a nadjágod! – ez utóbbit Bella mondta, és átölelte Eszter lábát, barna foltokat hagyva szép, kék nadrágján. Körbevették, símogatták, ölelgették a szemmel láthatóan ingerszegény környezetben élő gyermekek. Eszter szerette a gyerekeket, de most hányingere támadt, gyomra összeszorult.
– Ugye most már örökre itt maradsz? – kérdezte egy hatalmas kékszemű.
– Mindjárt kiderül kicsikéim! Gyere Eszter, megmutatom a szobádat!
Barbara elhessegette a rózsaszín egyengyerekeket, és intett a lánynak, hogy kövesse. Végigmentek a gazos udvaron, a ház mögé, ahol is egy láthatóan később hozzáépített kis épület állt. Természetesen rózsaszín, rózsaszín lépcsőkkel, ablakkerettel, ajtóval.
– Gyere angyalom, meseszép helyed lesz itt! – szaladt az öregasszony az ajtó felé.
– Efelől nincs kétségem – motyogta Eszter kedvetlenül.
Az ajtó kitárult, a lány belépett, és tulajdonképpen már meg sem lepődött. Rózsaszínű volt a padlószőnyeg, a kanapé, a faasztalka a szoba közepén, a sarokban álló ezeréves, hatalmas fotel, a falak, a mennyezetről lógó lámba üvegburája, a háromrészes szekrény, melynek egyik ajtaja tükörből volt. A másik sarokban újnak tűnő, számítógépasztal állt.
– Mindenre gondoltam ám, ha egy diákot befogadok, így vettem ezt az asztalt, és átkentem rózsaszínre, ne üssön el a szobától! Tartozik egy mosdó WC-vel, és egy főzőfülke is a lakrészhez! És igazán olcsón adom ki – hadarta Barbara.
Eszterrel forogni kezdett a világ. Rózsaszín pillangók táncoltak a szemei előtt, saját magát látta rózsaszín tüllszoknyában balettozni a szobában.
– Rosszul vagy kedvesem? Úgy megsápadtál – hajolt hozzá a ház asszonya.
– Nem, ó nem, nem vagyok rosszul, csak ez a sok új benyomás… Kinyithatom az ablakot? – suttogta Eszter megsemmisülten.
– Persze, gyere csak, nyugati fekvésű a lakás, csodás rózsaszín naplementéket láthatsz innen.
– Mily meglepő! – mondta kissé cinikusan a lány, és az ablakhoz lépett. Kinyitni már nem volt ereje. A ház udvarán túl, egy sötétrózsaszín gyárépületre nyílt a kilátás. A hányinger elemi erővel tört rá, végtagjai elgyengültek. Elájult. Látta magát a rózsaszín padlószőnyegen kiterülve, mint egy nem oda illő csúnyaságot.
Félálomban hallotta, hogy valaki a nevét emlegeti. Lassan, félve nyitotta ki a szemét. Egy rozoga fotelágyban feküdt, megszokott kék ágyneműjében és sárga pizsamájában. Csodálkozva nézett körül: sehol, semmi rózsaszín, gyerekhad, Barbara. A régi albérletében volt, ahol beázik a tető, és néha betörnek hozzájuk, és ráz a vízcsap... Sokminden, amiért új albérletet keresett.
– Na végre, te világ lustája! Azt hittem sosem ébredsz fel! Hoztam neked kávét! – szobatársa ült le ágyára, és átnyújtotta a fehér bögrében gőzölgő forró italt.
– Hol a rózsaszín szoba és Barbara? – nézett kábultan Katira.
– Miről beszélsz Esztikém? Szépet álmodhattál… Rózsaszínű álom… Szuper!
Eszter nehezen eszmélt, annyira életszerű volt az álma, csak pislogott bután a kávé illatába burkolózva, arcán még az álmában átélt megrázkódtatás tükröződött.
– Köszönöm Kati! – motyogta, és kilöttyentette a kávét, míg a szájához próbálta emelni. Barna folt az ágyneműn… Undorodva megrázkódott, visszaadta a poharat a másik lánynak.
– Édes Eszterem, nem látod ma valami rózsaszínben a világot! – nevetett Kati.
– Neeeee! Többé ne ejtsd ki a szádon a rózsaszín szót! – sikította és erőtlenül visszahanyatlott a párnájára. Aztán felderült az arca: soha nem örült még így a szürke, piszkos, penészfoltos plafon látványának, mint ma reggel.
2014.október
Én és a tenger
Állok a tengerparton és nézem a meztelen talpam alá szaladó hullámokat. Hideg a homok, először a víz is, de csak állok, élvezem, ahogy a talpam egyre mélyebbre süpped a homokba. A tenger dübörög, elnyomja a külvilág hangjait. Feljebb emelem tekintetemet, mélyen beszívom a semmihez nem hasonlítható tenger-illatot. Mióta vágyom rá! Úgy szeretném élvezni, átadni magam a kéknek, az égnek a fénynek, a víznek… Elengedni szappanbuborékként minden nyomasztó gondot, leoldani bokámról a béklyót és szállni a tengerkék égen, lebegni az azúr vízben gondtalanul.
Mint rég.
Egyre nehezebb… Meggyötört, kiüresedett lelkem most kevésbé fogékony a szépre. Valami azért mégis megérint, hacsak pillanatnyi is az érzés. A boldogság átsuhan a lelkemen, míg nézem, ahogy az ég összeér a vízzel. Szabadság, végtelenség nyűgöz le. Hosszan elnyúló, habzó hullámok simogatnak. Zöld hegyként emelkednek a távolban, hozzám érve kékké szelídülve loccsannak, partot érnek, majd visszahúzódnak, utat engedve a már közeledő újabb víztömegnek. Tört üvegszilánkként csillan a nap fénye a szinte haragosan zúgó tenger sokszínű hullámain. Lehet ennél lenyűgözőbb látvány? Szép a szemnek, a léleknek, zene a fülnek. Ide, igen ide kellett volna születnem, egy kis tengerparti házba! Nem kellene nekem palota, villa, csak egy egyszerű, házikó a part mentén, hogy minden reggel, este, minden pillanatban láthassam, hallhassam, csodálhassam az óriási víz szépségét, erejét. Boldog lennék itt, tudom… Hajnalban megnézném a napkeltét, az ezüsthidat a vízen, egyedül úsznék a csendes csillogásban, szemben a Nappal.. Lassan tempózva, néha hátamra fordulva lebegnék, eggyé válnék szerelmemmel a tengerrel. Örök szerelmem, első látásra azzá vált, mikor huszonévesen megpillantottam azúrkék végtelenségét. Évtizedek teltek el, míg újra elmerülhettem látványában. Azóta többször is, de a sóvárgásom utána folyamatos. És most itt vagyok. Váltakozó érzelmekkel, hisz lelkem is olyan, mint a háborgó tenger.
Megváltozott a világ. Bennem is, körülöttem is. Mélypontra sodort a sors tengere, lenn fuldoklom a sötétben, ahova nem süt be a Nap, felettem több tonnányi víz, talpam alatt hideg homok. Botladozom, néma sikolyra nyílik a szám, tapogatok, utat keresve. Hideg van itt, néha rám ijeszt egy-egy mellettem elúszó hal vagy hínár. Vissza kellene jutnom a fényre! Egyenlőre nem megy, hagyom magam szenvedni, átadom lényemet az önsajnálatnak. Nálam ez luxus, de most képtelen vagyok küzdeni. Csak vagyok. Mélyen a sötétben. El akarok bújni, nem akarok semmit érezni, látni, hallani magam körül. Meddig tart ez? Hol a hívó hang, a felém nyúló kéz, a motiváció, ami segít kiúszni a magam választotta száműzetésből? Persze, hogy tudom hol van… Bennem, legbelül, csakis én tudok segíteni magamon, erővel, akarattal, legyűrve bábságomat. De gyenge vagyok, karomból, lábamból kiszáll minden erő, lerogyok a hullámok építette, göröngyös tengerfenékre. Fekszem tehetetlenül, magzati pózban, várom a csodát, hiszek benne. Egy darabig. Aztán rá kell, hogy jöjjek: nincsenek csodák, ha én nem akarom, hogy legyenek. Hogy minden rajtam múlik. Vagy itt maradok egy életen át fuldokolva az iszapban, vagy feltápászkodom és keresem tovább az utamat a boldogság felé. Utóbbit választom. Először lassan, kényszeredetten, majd egyre erősebb tempóban úszni kezdek a fény felé.
Itt állok a parton még mindig, arcom a Nap felé fordítom. A hullámok nyaldossák a lábamat, de már nem érzem annyira hidegnek. Ha már itt vagyok, csak belemegyek, úszkálok kicsit, bár nekem ez a vízhőmérséklet hideg. Elindulok… Néha majdnem feldönt egy-egy nagyobb hullám, de megyek tovább, belevetem magam végül a vízbe, már nem is tűnik hidegnek, úszom, hátamra fordulok, ringatózom a hullámok hátán. Jó ez így most nekem.. Némileg enyhül a szorongás a testemben, élvezem a végtelen tenger gyengédségét, hol a fejemen is átcsapó hullámok erejét. Itt otthon érzem magam, de egy idő után kifelé indulok. Vonz a meleg, a fény, a napfürdőzés. Fekszem a gumimatracon, egészen közel a vízhez, és próbálok ellazulni. Csukott szemmel élvezem a Nap éltető fényét, körülöttem zúg a tenger. Most ez az ellazulás is nehezen megy. Az elmúlt időszakban felgyülemlett szorongás, csalódások, és sérelmek gátja lassan, de nem teljesen szakad át.
Napozok. Közben a magam módján imádkozom, hogy sikerüljön átadni magam, mint rég a teljes feloldódás állapotának. Újra a vizet nézem. A hullámokat, melyek látványával nem tudok betelni. Habzó szájú óriásként közelednek, majd partot érve lustán nyelvet öltenek a világra..
Sós ízt érzek ajkamon, nem tudom könnyeimtől, vagy a tengervíztől nedves az arcom.Tenger hullámai! Mossátok ki belőlem a rosszat! Hatoljatok a lelkembe, és tisztítsátok meg ennek az igazságtalan, hazug, álszent világ minden kínjától! Dübörögve szaladjatok át rajtam, úgy, hogy csak tiszta és szép gondolatok maradjanak a mélabú helyén! Bárcsak lehetséges lenne! Vigyétek magatokkal minden fájdalmamat, vigyétek a végtelenbe, soha vissza ne térjenek!
Én tűnök az erősebbnek, (vagy gyengébbnek? ), mert nem tér vissza felnőtt fejjel is gyermeki énem, boldog felszabadultságom. Drága hullámaim, félmunkát végeztetek!
Mégis köszönöm. Ott lehettem veletek szerelmeim: tenger, napfény, puha homok. Végtelenség és szabadság! Ha csak rövid időre is, de csöpp boldogságot csempésztetek örömtelen napjaimba. Jövök még!
Talán egyszer itt is maradok. A part mentén, egy kis házban. Örökre.
2014. szeptember
A www. fullextra.hu irodalmi és műveszeti portál "Szaámadás" témában kiírt versenyén a közönségszavazatok alapján nyertes művem:)
Amíg nem késő...
Halkan reccsent az ágy, ahogy a férfi oldaláról a hátára fordult. Nem jött álom a szemére, gyomrát összerántotta a belényilalló gondolat. „Meg fogok halni.” Testét elöntötte a veríték, félelmét felváltotta a tehetetlen lázadás érzése. „Miért? Miért éppen én? Egy hónapja még semmi bajom nem volt… Ez nem igazságos… De a doki tegnap kerek-perec megmondta, nem beszélt félre, nem vigasztalt.” Felvillant előtte a tegnap esti beszélgetés a vizitnél.
– Rossz hírem van Kovács úr – nézett rá semmitmondó tekintettel az orvos. – A leletei alapján önnek rosszindulatú agydaganata van. Sajnos nem műthető, az agy azon területén helyezkedik el, ahol nem férünk hozzá, sem műtéttel, sem sugárral.
A férfi tágranyílt szemekkel várta a folytatást.
– És? Most mi lesz? Meg fogok halni?
Az orvos szemében némi szánalom villant, megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Ez a daganatfajta nagyon agresszív, meglehetősen nagy.
– Mennyi? – mordult rá a férfi. – A lényeget mondja! Mennyi van hátra az életemből?
– Egy, maximum két hónap…
A férfi a fejéhez kapott, pánikszerű félelem lett úrrá rajta.
– Nem hiszem el… – suttogta. – Lehetetlen… Csak van valami megoldás?
Az orvos a karjára helyezte a tenyerét.
– Sajnos nincs. Mint az elején ecseteltem…
– Hagyja abba! Megértettem! – a férfi most kiabált, sajgó fejét fogta, szemeit lehunyta.
– Most magára hagyom. Ha rosszul lesz, hívja a nővért. Holnap még beszélünk. – Azzal az orvos, és a nővérek elhagyták a kórtermet.
És most itt fekszik hanyatt az ágyon, nézi a telihold fényétől ezüstösen ragyogó plafont. „Hát ennyi. Nem vagyok felkészülve rá, csak egy kis szédülésem, fejfájásom volt… Rosszul lettem. És ez lett a vége, kimondták a halálos ítéletemet”. Nemrég vesztette el a feleségét, a szíve vitte el, a gyerekei távol élnek. „ Számot kellene adnom az életemről… Ki tudja meddig leszek tudatomnál… De kinek? Asszony elment, a gyerekek nem kíváncsiak rám. Szegény Sárim! Nem volt könnyű élete mellettem. Sokat voltam úton, keveset a családdal. Tulajdonképpen ő nevelte a gyerekeket fel. De ilyen egy kamionos élete. Mit tehettem volna? Pénz kellett, más munka nem akadt. Mentem, róttam az országutat, talán sosem fogják megtudni mennyire hiányzott a család, az otthon, a rendezett élet… Sári haragudott rám. Nem akarta, hogy ezt csináljam… Sárikám, odafenn, bocsáss meg nekem! Talán tényleg keresnem kellett volna valami itthoni munkát! Nem volt rá időm, hogy ezt elmondjam neked, hisz az infarktus után már nem tértél magadhoz. Sajnálom, hogy ilyen életed volt mellettem, hogy a család minden gondja a válladra nehezedett. Igaz, pénzünk volt, azt megkerestem… de nem láttam a gyermekeimet felnőni, olyan voltam, mint egy vasárnapi apuka… Sárim, ott fenn a mennyben, könyörgöm, bocsáss meg nekem!” Könnycsepp gördült le görcsösen lehunyt szemhéja alól. „ A fiaim! Mindkettő távol, a fővárosban él, ritkán látom őket. Sokat dolgoznak, még hétvégén is. Az unokáim is nélkülem nőnek fel… pedig annyi mindent szerettem volna még mesélni a gyerekeknek! Nem is tudják, nekem milyen gyerekkorom volt… Már 14 évesen dolgoznom kellett, szegény család voltunk, heten testvérek. Továbbtanulni esélyem sem volt, pedig szerettem volna. No, ezt akartam elkerülni, mikor olyan munkát vállaltam, melyből eltarthattam a családomat, és taníttathattam a gyerekeimet.
Persze ennek is megvolt az ára… Megérdemlem, hogy nem keresnek, én sem foglalkoztam velük túl sokat. Hány születésnapon nem voltam ott, és akkor sem, mikor írni, olvasni tanultak, sem az első nagy szerelmek, bulik idején… Nem sokat mesél egy kamasz fiú, így csak az anyjuk elmondásából tudtam, mi történik velük. Megérdemlem a sorsomat.” Elkeseredetten rázta a fejét. „Én csak jót akartam… Talán egyszer megértik. Vagy nem. El kellett volna nekik mondani. Mesélni az én, sanyarú gyermekkoromról, hogy mi késztetett arra, hogy csak a pénzt hajszoljam, hogy nekik soha ne kelljen feladni az álmaikat. Annyi mindent el kellene még mondanom nekik! Késő… Fiúk! Bocsássatok meg!”
Nem tudta mikor sikerült elaludnia, sokáig forgolódott a nyikorgó kórházi ágyon.
Arra ébredt, hogy ragyogóan süt a nap, és újra az orvost pillantotta meg az ágya mellett. A fehér köpenyes kissé zavartan álldogált, majd mikor észrevette, hogy felébredt, kihúzta magát.
– Jó reggelt Kovács úr!
– Lehetne jobb is – mordult rá a férfi. Eszébe jutott életét számba vevő éjszakája…
– Khm… Jó ez a reggel, higgye el! Mert jó hírem van az ön számára. Sajnálatos módon összekevertük a leleteit egy másik Kovács Lajoséval. Gyakori név… Nos, a lényeg, ön nem fog meghalni, a panaszait egy nyaki érszűkület okozta, amit még gyógyszeresen tudunk kezelni. Ön még akár ma hazamehet, de jelentkeznie kell újabb vizsgálatokra.
A férfi hitetlenkedve nézett rá. Számos indulat hullámzott lelkében, de megszólalni nem tudott.
– Elnézését kérjük a hiba miatt. Jogában áll, hogy jelentse…
– Nem! Ne folytassa! Doktor úr! Maradt még időm, ez a lényeg!
A férfi felült, könnyes szemmel a távolba meredt, majd az orvosra nézett.
– Tudja, annyi mindent akartam még nekik mesélni… A fiaimnak, az unokáimnak. Talán jókor jött ez a tévedés… Lesz időm számot adni az életemről…
2012. május
A www.fullextra.hu portál "Rivaldafény" témájú pályázatán a szakmai zsűri és a közönség szavazati alapján első helyezett prózám.
Lola Queen
Lola az öltözőjében ült a tükör előtt, igyekezett eltüntetni arcáról a vastag smink maradványait. Még mindig hihetetlennek tűnt számára a hatalmas siker, amit minden fellépésekor aratott a mulatóban. Kis félmosollyal gondolt a ma esti jelenetre: felemelkedett ezüstszínű trónusán a levegőbe, és szórta, szórta a csókjait, és a csillámló virágszirmokat. A közönség állva, egy emberként, őrjöngve tapsolt, miközben a nevét skandálta: Lola Queen! Lola Queen! Valóban királynőnek érezte magát, a sejtelmes félhomályban rázúduló rivaldafényben, és a közönség szeretetében lubickolva. Álmodozásának az ajtó hirtelen kicsapódása vetett véget. Pál – a mulató tulajdonosa – viharzott be. Lola összerezzent, egész teste görcsbe rándult.
– Óriásit alakítottál bébi! – mosolygott rá a férfi. – Tudtam én, hogy jó lóra teszek, mikor téged választottalak! Emlékszem, olyan voltál, mint Audrey Hepburn: nyúlánk, vékony test, hosszú nyak, hatalmas őzike szemek, na és az a dús konty! Megláttam benned a sztárt, és azt is csináltam belőled! Mindent nekem köszönhetsz!
A nő háta mögé lépett, vállára tette a kezét. Némán nézték egymást a tükörben, majd Pál kéjes vigyorral Lola dekoltázsába csúsztatta a kezeit. Először lágyan, majd egyre durvábban markolta a telt melleket. Lola felugrott a székről, kezét ütésre emelte, de Pál elkapta a levegőben a vékonyka kart.
– Ne merészelj hozzám érni! Undorodom tőled! Nem vagyok a tulajdonod, menj és tapogasd a feleséged! – Lola elkeseredetten próbált szabadulni a szorításból.
– Nem tűröm ezt a hangot! Csináld, amit kérek, különben mehetsz vissza az utcára a kopott bőröndöddel új munkát keresni! Tartozol nekem! – sziszegte a férfi – Az ország egyik leghíresebb mulatójának sztárjává tettelek!
A lány sírással küszködve vergődött a férfi karjai között. Érezte, hogy nem tud szabadulni. Pál lángvörös arccal szorongatta a testét, ahol éppen érte.
– Kívánlak, akarlak, az enyém leszel! Ne ellenkezz bébi! – lihegte felhevülten.
– Takarodj az öltözőmből! Akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen férfi a világon! – sikította, ahogyan csak a torkán kifért. A férfi durván felnevetett, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.
– Szabad! – visította Lola hisztérikusan, reménykedve, hogy megszabadul gyűlölt főnökétől. Az öltözőbe Zoltán lépett be, a mulató egyik biztonsági embere.
– Valami probléma van? Kiabálást hallottam – szólt halkan, a nagydarab, elegáns öltönyös férfi.
– Semmi gond Zoltán, az igazgató úr éppen távozni készül – nézett rá hálásan a lány. Pál dühösen fújtatva elhagyta az öltözőt.
– Jobb lenne, ha odakinn fülelne és vigyázná a rendet! – mordult az őrre, majd eltűnt az ajtó mögött.
– Köszönöm – sóhajtott a minden ízében reszkető lány.
– Nincs mit köszönnie. A munkámat végzem.
A férfi egy darabig még ácsorgott az öltözőben, markáns arcából vakítóan ragyogott elő kék szeme. Semmiféle érzelmet nem árult el az arckifejezése. A lánynak már feltűnt könnyed eleganciája, állandóan kutató tekintete, ahogy a mulatóban végezte a dolgát. Finoman eltüntette a rendbontókat, azonnal ott termett, ahol elszabadulni látszott a pokol. Érdeklődve nézett a kék szemekbe, fejét félrehajtotta, ajka kissé szétnyílt.
„Jóképű” – szaladt át az agyán a gondolat.
– Jó éjt Lola! Vigyázzon magára! – zökkentette vissza a valóságba Zoltán közömbös hangja.
– Vigyáz maga rám, fel kellene fogadnom személyi testőrnek! – nevetett a lány.
A férfi el sem mosolyodott, bólintott, és határozott léptekkel elhagyta az öltözőt.
* * *
Lola mindig jóval az előadás kezdete előtt érkezett a mulatóba. Szerette nézni a még üres nézőteret, a szépen terített asztalokat, a fényűző helyiséget, ahol még némaság honolt, mint egy lakatlan kísértetkastélyban. A falak őrizték a mulatozás, a nevetés, a taps, hangjait, a színpadról áradó fény és zene hangulata ott lebegett a hamarosan életre kelő terem minden kis zugában.
Jóleső érzéssel ballagott az öltözője felé, mikor megpillantotta Zoltánt, a helyiség másik végében.
– Jó estét Zoltán! – intett feléje vidáman. A férfi csak visszabiccentett, ami Lolának furcsamód rosszul esett. Vállat vont és folytatta útját.
Nem láthatta, hogy az őr tekintete ellágyul, kemény vonásai kisimulnak. Mióta meglátta az egyszerű, vidéki lányt belépni az épületbe, érezte, vigyáznia, óvnia kell őt. Feltűnő szépség volt, de naiv és szelíd, ami ebben a kemény világban nem könnyített a helyzetén. Mikor a társulathoz került, tudta, hogy Pál meg fogja környékezni. Minden új lánnyal ezt tette. A legtöbb az övé is lett. Fokozottan figyelt ezután a lányra. Egy idő után be kellett vallania magának, hogy fülig beleszerelmesedett a közben sztárrá nőtt Lolába. Tisztában volt vele, hogy teljességgel lehetetlen, sőt, kimondatlan szabály, hogy nem kezd a társulatbeli nőkkel. Szigorúan titokban tartotta az érzelmeit, tudta, nem lenne jó sem a lánynak, sem neki, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének.
Most kicsit elengedte magát, és vágyakozva követte tekintetével a sudár, tökéletes alakot, egészen addig, míg az el nem tűnt a folyosó félhomályában. Nagyot sóhajtott, kihúzta magát, és a munkájára koncentrált, mélyen magába zárva minden egyéb érzést.
Lola flitteres, testhez simuló ruhájában állt, egyenes tartással, zakatoló szívvel. A színpad még sötét volt, csak őt világította meg egy reflektor. Érezte az előadás előtti izgalmat, az adrenalin száguldott ereiben. A függönyt lassan széthúzták. Amint feltűnt királynői alakja a rivaldafényben, óriási ovációval, felállva üdvözölte a közönség. Felhangzott a vérpezsdítő zene, megérkezett a tánckar, villództak a színek, izzott a hangulat a színpadon, magával ragadva a nézőket is. Lola fejére hamarosan koronát helyezett két táncos fiú, és a levegőből aláereszkedett egy díszes trón. A táncosok a karjukba kapták a „királynőt”, majd a trónra ültették, mely lassan emelkedni kezdett. Lola énekelt és szórta a csókjait. A rivaldafény csak rá szegeződött, a közönség őrjöngött, tapsolt, nevét skandálta, mint minden este. A lány boldog mosollyal integetett, méltóságteljesen, mint egy valódi királynő. Aztán a függöny legördült, őt leeresztették újra a földre, ahol kecses pukedlik, meghajlások közepette végül elhagyta a színpadot. Társai sorban gratuláltak újabb fergeteges sikeréhez, és ő boldog volt. Megrészegítette diadala. Szeretettel gondolt a közönségre, boldoggá tette, hogy felvidította, elvarázsolta kicsit az embereket. Az öltözőjébe érve megtorpant. Pált találta ott, vöröslő arcán kéjes vigyorral, kezében óriás rózsacsokor.
– Ez a tiéd bébi! Cserébe, én csak egy rózsaszálat kérek: téged!
A lány indult volna vissza, ki az öltözőből, de főnöke az útját állta.
– Ma nem menekülsz! Az enyém leszel! És ez már nem kérés kislány! A színpadon a mennyben járhatsz, de a földön más törvények uralkodnak. Itt, és most én vagyok a király! És én most azt mondom: vetkőzz! – azzal kulcsra zárta az öltöző ajtaját.
Lola csak állt, tehetetlenül, nem tudva, hogy meneküljön szorult helyzetéből.
– Soha! Érted, te himlőhelyes vén kujon? Soha nem leszek a tiéd! Még akkor sem, ha az az ára, hogy holnap már nem én ülök azon a trónon! Megértetted?! – azzal a férfihez vágott egy éppen keze ügyébe került porcelán vázát. Pál arca eltorzult a dühtől és a magaláztatástól. Elhajolt a repülő váza elől, a sarokba hajította a csokrot.
– No majd meglátjuk te kis ribanc! – lépett felé fenyegető tekintettel. Megpróbálta egy rántással letépni a vékonyka ruhát róla. Mielőtt védekezni tudott volna, a földre teperte, és vadul igyekezett a ruhadarabjaitól megszabadítani a lányt. Lola végső elkeseredésébe éles körmeivel a férfi arcába, majd szemébe vájt. Pál felhördült, mindkét kezével az arcához kapott. Ezt kihasználva a lány feltápászkodott és az ajtó felé szaladt. Pál azonban gyorsan észbe kapott, és előbb ért oda.
– Vérzek! Te büdös kurva, mit tettél velem? – ordította magából kikelve. Felemelte a kezét, hatalmas pofon csattant a lány arcán. Feje tehetetlenül megbicsaklott, elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Szerencsétlenségére éppen a kovácsoltvas asztalka lábába verte be a kupáját. Azonnal elvesztette az eszméletét. Pál leguggolt a földön furcsán, kitekeredett testhelyzetben heverő, mozdulatlan test mellé.
– Lola? – suttogta ijedten. – Lola! Kelj fel! Ne játszd meg magad, nem a színpadon vagy! Hangja egyre bizonytalanabbá vált, észrevette a lány füléből szivárgó vért. Cifrát káromkodott, majd gyorsan felmérte a terepet. A rózsacsokrot gyorsan vázába helyezte, megigazította a feldőlt bútorokat. Rendet tett az öltözőben, semmi nyoma nem maradt a dulakodásnak. Baleset történt. Lola megbotlott, beverte a fejét, és… Újra a lány mellé guggolt, kitapintotta a csuklóján az eret. Gyengén, de vert a szíve. Kikapta a virágot a vázából és elhagyta az öltözőt. Alighogy kilépett az ajtón Zoltánba ütközött.
– Maga mindig jókor jön! – nézett rá ijedten. – A művésznőt baleset érte, itt találtam az öltözőjében, a földön fekve, vérző fejjel! Kérem, hívja a mentőket! Ha bármi gond lenne, értesítsen! Hazamegyek. Jó éjt!
Zoltán megvető tekintettel nézte az igazgatót.
– Baleset? – kérdezte metsző gúnnyal, szemében fenyegető fény villant. – Nem megy innen sehova, megvárja szépen a rendőrséget!
Megragadta az igazgató ingét és a folyóson álló fotelbe lökte, majd sietve elindult az öltöző felé.
* * *
Hintaágyban ültek a teraszon, az előttük lévő műanyag asztalkán az ebéd utáni kávé illatozott.
A férfi elragadtatással nézte a mellette ülő, nyugodt, gyönyörű arcú nőt. A déli nap aranyló fénye vidám táncot járt dús haján, koronaként villant a laza kontyon.
– Szép vagy! Mint egy királynő – mondta mosolyogva. Majd hirtelen ijedten elhallgatott.
A nő ránézett, észrevette szemében a riadalmat és hangosan felnevetett.
– Zoltánom! Utoljára mondom neked, és többé szót se ejtsünk róla! Nem bántam meg egyetlen másodpercig sem, hogy elhagytam a színpad, a siker, a rivaldafény világát! Lola Queen meghalt! Elvérzett, egy nem neki való világ öltözőjében. Akivel most itt kávézgatsz, Kardos Eszter, a te Esztikéd! Nem vettél el tőlem semmit, viszont rengeteget kaptam!
Három év körüli kislány jelent meg a lépcsőn, vidáman szökdécselve, tenyerén egy csigát tartott.
– Apu! Anyu! Nézzétek mit találtam! Ugye kibújik majd a házából? Szeretném látni a bóbitáját!
Befészkelte magát szülei közé a hintaágyba, úgy mutatta a csöpp markában szorongatott csigát.
– Előbb-utóbb kidugja a szarvacskáit, csak türelmesnek kell lenned! Tedd le a földre és figyeld! – simogatta a kócos kis fejecskét Zoltán.
A nő hátradőlt a hintaágyon, szemei a szépen rendben tartott kerten pihentek meg.
– Nekem a kettőtök szeretete többet jelent mindennél! Többet ér számomra, mint sok száz ismeretlen ember imádata, egy arctalan közönség rajongása.
Megszorította a férfi asztalon heverő kezét.
– Köszönöm Zoltán! Megmentetted az életemet. Minden téren.
– Ugyan! – legyintett az. – A te döntésed volt.
Szemében büszke, boldog fény villant, amint gyengéden felesége gömbölyödő hasára helyezte a tenyerét.
2012. január
A Barátok Verslista és a Poéta portál által kiírt "Iskola" témájú pályázaton második helyezést elért írásom:)
Múlt és jelen – gondolatfoszlányok iskolámról
Sosem felejtem el azt a napot, amikor megkaptam az első iskolatáskámat. Nagyon kemény volt, hátamra akasztható, és barna, pont olyan amilyet szerettem volna. De nem is ez a lényeg, hanem a boldogság, amit éreztem, mikor a boltból kilépve szaladtam vele hazáig. Mit szaladtam? Repültem! Hogy miért futottam, arra nem emlékszem, talán, hogy minél előbb belepakolhassam a füzeteket, tolltartót, vagy eldicsekedhessek vele a még óvodás testvéreimnek. Nem tudom… Csak a felszabadult érzés maradt meg, ahogy boldogan szaladok az utcánkban. No és seb a könyökömön... Az történt ugyanis, hogy a nagy sietségben megbotlottam, és mint egy béka elnyúltam a poros járdán. Más bajom nem esett, csak a könyökömet horzsoltam le, de annyira, hogy nagyon halványan, de a mai napig látszik a heg nyoma.
Nehezen barátkozó, csendes, visszahúzódó gyerek voltam… Kezdetben megilletődötten ültem végig az órákat, később persze feloldódtam, és a szünetekben elkezdődött az ismerkedés.
Emlékszem az udvarra… Mindig „gumiztunk” a lányokkal. Ugye emlékeztek milyen is a gumizás? Akármilyen rövid szünet volt, mi cifráztuk, ugráltunk boka, térd, combig emelve a gumit. Néha ugróiskoláztunk, vagy futkároztunk. Később, „nagylány korunkban”, az udvart körülvevő fák alatt csoportokba verődve pusmogtunk: ki, kibe szerelmes, és hogy milyen idétlen ruha van már megint a Csillán, és olyan majom ez a lány!
A tornaórákat szerettem, csak a „kidobóstól” féltem. Néha levegőt sem kaptam, olyan keményen eltalált a labda. Az öltözők semmivel össze nem téveszthető „illatát” a mai napig érezni vélem… Szerettem a bordásfalakkal körbeaggatott tornatermet, nemcsak az órák miatt, de az ünnepségek is itt zajlottak, itt sorakoztunk fel, kék, majd piros nyakkendőnkben, ünnepi ruhában. Most mosolygok magamban… NOSZF, és április 4, kisdobos és úttörő… Szavak, fogalmak, melyek akkor életünk részei voltak, ma már a gyermekeink történelem érettségi tételei közé kerültek: A hetvenes évek hétköznapjai. Azért én meséltem arról is nekik, hogy mi akkor is ugyanúgy éreztünk, játszottunk, buliztunk, voltunk szerelmesek, mint ők, a rendszerváltás után születettek. Változhat a világ, átírhatják a történelemkönyveket, de a gyermek játszani akarása és a serdülőkor lázadása, az nem változik.
Ünnepek… Talán a május elsejék maradtak meg bennem a legélőbben. Rengeteget lehetett lógni, elmaradtak az órák, mert napokig gyakoroltuk a felvonulásra a menetelést, és fújtuk teli tüdőből a „Mint a mókus fenn a fán”, és az „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” kezdetű nótákat. Néha ma is éneklek a gyermekeimnek mindenféle régi mozgalmi dalokat, nem kis derültséget keltve ezzel körükben. Tágra nyílt, hitetlenkedő szemekkel hallgatnak…
Tél… Dühöngő északi szél, alig bírok lépni, szemembe fújja a havat, arcomat ezer szilánkként csapdossák a jéghideg hópelyhek. Alig látok és fázom. Előttem megy nagyanyám, erősen markolja csöpp kezem, és a háta mögé zavar, hogy védjen a széltől, a hótól. Kezében az iskolatáskám. Kisiskolás koromban minden télen így kísért, saját testével óvott, elbújtatott a háta mögé, hogy ne érjen a szél…
Osztálykirándulások… Emlékszem egyszer összevesztünk, ki üljön az Andi mellé a buszon, mert ugye hárman voltunk barátnők… Végül mindhárman ott nyomorogtunk a kettes ülésen és egymás haját huzigáltuk, hátha valaki feladja, és áttelepszik egy üres helyre.
Egy alkalommal nem tudtam elmenni kirándulni, mert az öcsém skarlátos lett. Akkoriban nem mehettünk egy hétig iskolába, mi a testvérei sem. Kinn volt a piros cédula a kapunkon, karanténba helyeztek bennünket. No, akkor nagyon elkeseredtem, mert míg én a hipermangános vízben sikáltam a kezemet félóránként, a többiek élvezték a kirándulás örömeit. Különösen akkor kenődtem el, mikor a lányok elmesélték, hogy hazafelé, a busz hátsó ülésén nagy smárolások zajlottak! Meg voltam győződve róla, hogy akkor maradtam le életem első csókjáról!
Voltam őrsvezető is, a Nyuszi őrs vezetője. Nem igazán vagyok vezetésre termett egyéniség, így a legtöbb őrsgyűlés, rohangálásba, kiabálásba, anarchiába fulladt, hiába próbáltam vékonyka, bizonytalan hangomon rendet teremteni. Aztán nyolcadikos koromra némi tekintélyre tettem szert: rajtitkár lettem! Előző nyáron részt vettem egy rajtitkár képző táborban. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor, és felejthetetlen élmény! Reggel ébresztő, trombitaszóra! Sorakozó! Jelentés! Zászlófelvonás! Aztán foglalkozások, esténként tábortűz, játékok. Az „El Silentio” dallamára: lámpaoltás. Ó, mennyire élveztük, mennyit bolondoztunk!
Maga az iskola épülete régi volt, emlékszem a többnemzedéknyi diák taposta lépcsők fénylő kopottságára, a magas termekre, nagy ablakokra. Emlékszem az iskolacsengő hangjára, melyet meghallva, mintegy varázsszóra, özönlött a sok kék köpenyes diák, lefelé az udvarra. Emlékszem a szalvétába csomagolt tízóraik ízére (parizeres zsemle). A suli utáni fagyiéra is, mely jeges volt, vizes, és 50 fillérbe került.
És emlékszem az utolsó tanítási napra… Együtt mentünk haza az egyik fiú osztálytársammal. Szomorú voltam, hiszen éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemből, aggódtam, de vártam is, hogy milyen lesz majd a gimiben. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a matek könyvemet, és a földre dobva belerúgtam. (Elnézést minden matematika tanártól, de a számtan sosem tartozott az erősségeim és a kedvenceim közé). Jóska szó nélkül követte a példámat. Így mentünk hazafelé, a lassan széteső matek könyvvel „focizva”, egy szót sem szólva a másikhoz.
Majd szétröppent az osztály, sokukról már semmit nem tudok.
Az iskolából időközben idősek otthona lett. Szépen rendbe hozták, kívül, belül megújult az épület. Egyszer voltam benn, gyermekem szerepelt, egy, az otthon lakóinak rendezett műsorban. Nem ismertem rá a régi iskolámra, más volt a „szag”. Hiányzott a jellegzetes iskola illat, a krétapor, a grafitceruzák illata, a tornaterem, az öltözők izzadtságszaga, és a folyosó végén sorakozó medicinlabdák megszokott látványa. Olyan érzés volt, mintha elvettek volna tőlem valamit. Múltam egy nagyon is meghatározó darabkájának helyszínét.
Minden nap elmegyek volt iskolám előtt, és mindannyiszor összeszorul kicsit a szívem. Ott, ahol valaha vidám nevetés, zsibongás verte fel a csendet, az ifjúság reményteljes jövője szövődött, gyermeki, bolondos vágyak és álmok kergetőztek a levegőben, ahol a folyosón sosem tudtunk lassan közlekedni, ahol tanáraink vonultak méltóságteljesen, hónuk alatt az osztálynaplókkal, ott most csend van, kórházi ágyak és fertőtlenítőszag. Az itt lakók múltjukba temetkezve, reményvesztetten vagy megváltásként várják sorsuk beteljesülését: a halált. Nem morbid ez egy kicsit?
Úgy érzem, annak az épületnek a levegőjében örökre ott marad a dolgozatírás előtti percek izgalma, visszhangzik az öreg falak között a diákok nevetése, szaladó lépteik zaja.
Akinek van hozzá füle, talán hallja is…
Az is eszembe jutott: lehet, hogy én is idekerülök? Ott fejezem be életemet, ahol elkezdtem tanulmányaimat. Ott felejtek el lassan mindent, ahol megtanítottak gondolkodni. Ott botorkálok járókerettel az elmúlás útján, ahol valamikor kettesével véve a lépcsőfokokat szaladtam a fénybe, a szabadságba, a jövő felé. És ott emlékezem az első iskolámban eltöltött évekre… No, de leállítom a fantáziámat.
Reménykedem, hogy erre nem kerül sor.
A www.fullextra.hu Irodalmi és művészeti portál letenyei alkotótáborára kiírt "A VÉN PLATÁN" témájú prózaverseny I. helyezett alkotása:
S. Farkas Zsuzsanna:
Néha a fák is félnek…
Hozzád szólok most Ember, ki itt állsz hatalmas lombkoronám alatt, lenyűgözve nézed vastag törzsemet, szerteágazó, égig érő ágaimat, árnyat adó leveleimet…
Tudod, hiába vagyok ebben a kis országban a legnagyobb platánok egyike, hiába éltem meg 500 évet, bizony néha én is félek. Amikor orkán harsog körülöttem, villámok cikáznak a fekete égen, s a kisebb fák a földig hajolnak a szélben, bennem is ott bujkál a félelem. Láttam a hosszú évszázadok alatt villám-hasította fákat magam körül, lángjuk bevilágította a vihartól elsötétült világot. Sokan voltak, kik itt korhadtak el mellettem, mert a szél tövestől csavarta ki gyökereiket… Velem már nehéz dolga lenne, de a villámtól még mindig félek.
Volt idő, mikor ágyúdörejtől remegtek meg ágaim, később bombák zuhantak körülöttem. Hallottam, hogy repülőgépek húznak el felettem, és a távoli robajlást, amint gyilkos terhüket az ártatlan világra zúdították.
Féltem akkor is…
Olykor tőled is félek Ember! Évszázadok alatt növesztett törzsemet éles szerszámokkal hasogatod… Tudom, a szerelmes ember szeretné mindenhol megörökíteni szívbe rajzolt kedvese nevét. Fáj ez nekem, kérlek, ne karcolj, ne véss belém jeleket!
Sokáig nyugalomban éltem, csendes kastélykertben, vidám emberek között. Szívesen megpihentek árnyékomban, melengette szívemet a szeretet. Sok-sok szerelmes szónak és csóknak voltam tanúja. Ó, hogy élveztem a gondtalanul nevetgélő, bolondozó fiatalok boldogságát! Képzeld el, még mosolyogtam is! Ha melegük volt lágyan meglengettem ágaim némelyikét, ha áztak, sátorként borultam föléjük.
Szinte észrevétlen szálltak el az évek… Évtizedek… Évszázadok. Hatalmasra nőttem, nem pusztított el sem a természet, sem az ember.
Öregségemre egyre nehezebb napok vártak rám… Kevesebb idő jutott a pihenésre, zajos, harsány lett körülöttem a világ. Én csak arra vágytam: élvezhessem a nap melegét, a hűsítő esőcseppek üdítő illatát, a kéklő égen felragyogó szivárvány ölelését, vagy télen, csupasz ágaimon a vakító hó fehér bundáját. És vártam, izgatottan vártam minden évben a tavaszt, a megújulást, tetszhalott létemből a feltámadást! Zsenge leveleim új életet hoztak, virultak egészen őszig. Fájdalmas volt megválni tőlük, de tudtam: az új tavasszal majd újra előbújnak, zöld ruhába öltöztetnek, és nevelgethetem őket hosszú hónapokig.
Most úgy érzem, kicsit kellemesebbé vált körülöttem az élet. Mint matuzsálemre úgy vigyáznak rám, hisz egy kisváros, Letenye jelképe, büszkesége lettem. Most is járnak hűsölni lombsátram alá az emberek. Megcsodálnak, sokszor átölelnek, és ez jó nekem. Néhányan talán érzik bennem az élet lüktetését, hallják, hogy leveleim évszázados titkokat suttognak. És a szerelmesek, ők örökké megtalálnak! Boldogságuk engem is azzá tesz.
Szeretnék még élni, félelmek nélkül, nőni tovább az ég felé…
Vigyázz rám Ember! Élőlény vagyok, történelem, múlt és jelen.
Segíts, hogy jövőm is legyen!
2011. május
S. Farkas Zsuzsanna:
A bohóc
Sötét köpenybe burkolózott alak vágott át a telihold fényében az állatketrecek és lakókocsik között a cirkuszsátor felé. Kifestett arca versenyre kelt a hold fehérségével, piros orra, mosolyra rúzsozott vörös szája virított, akár egy szelíd vámpíré. Határozott, gyors léptei elől mindenki kitért. Egy kisfiú várta izgatottan a sátor bejáratnál. Ugyanolyan bohócöltözetet viselt, mint a köpeny alatt a férfi: nagygombos, színes pöttyös egyberészest, nagy zsebekkel. Szamóca, a kis bohóc, mindig izgult, hogy egyszer elkésik a mester. Most ámulattal vegyes izgatottsággal suttogta, szinte ijedten a köpenyét elhajító férfi felé:
– Mi következünk Bonetti mester!
Az bólintott és elindult a porond felé. Szamóca fürgén követte, kezében szorongatva imádott trombitáját.
A kisfiút a vándorcirkusz egyik tagja találta egy napraforgó mező szélén, pár hetes korában. Valakinek nem kellett az élet legszebb ajándéka a: a gyermek. A cirkuszosok befogadták, egy öreg bohóc lakókocsijában lelt otthonra. Ő nevelgette, majd tanítgatta a zenebohóc mesterségre. A kisfiú rajongott a trombitáért, és mikor hat évesen porondra léphetett, számára az igazi csoda, és gyönyörűség volt. Időközben meghalt az öreg bohóc, így egy artista pár viselte eztán gondját. Ekkor szerződött a cirkuszukhoz a nagy Bonetti. Országosan, sőt azon kívül is neves, elismert zenebohóc, a hegedűivel. Különc természetét hamar elfogadta a cirkusz népe, hisz mióta ő is velük volt, özönlöttek a nézők, szinte minden előadásuk teltházzal zajlott.
Bonetti napközben nem mutatkozott mások előtt, sminknélküli, igazi arcát senki nem ismerte. Lakókocsijának mélyén élte életét. Időnként hallani lehetett bámulatos, szívgyönyörködtető hegedűjátékát. Saját kocsijában sminkelt, öltözött egyedül, hogy aztán legendás köpenyében a sátorhoz siessen, ahol a közönség már lelkesen várta. Egy ideje együtt lépett fel Szamócával, bár a kisfiúnak igen csekélyke szerep jutott a nagy ember árnyékában. De őt ez is határtalan örömmel töltötte el. Példaképévé vált a mester, olyan szeretett volna lenni, mint ő. Igyekezett gyermekfejével leutánozni a mozdulatait, és minden szabadidejében gyakorolt a trombitán.
Bonetti a rivaldafénybe lépve szinte átalakult. Merev tartása könnyeddé vált, játszott, bohóckodott, légiesen lépdelt mókás cipőjében. A gyerekek visongtak, mikor csetlett-botlott köztük, a szüleik gyermekük kacagásának örültek. Majd előkerült egy hegedű, és felsírt, először akadozva, falsul. A bohóc elhajította, és az virággá változott a porond homokján. Végül megtalálta feneketlen zsebében az igazi hangszert, és diadalmas nevetése után felcsendülhetett a muzsika. Játék és zene felváltva szórakoztatta a közönséget. Aztán eljött az a pillanat, mikor magához intette Szamócát. Ő is eljátszotta kevéske kis szerepét, a közönség vastapssal jutalmazta a csöpp bohóc-palántát, aki úszott a boldogságban. Kézen fogva hagyták el a porondot, de a kijáratnál Bonetti húzott még egy tust. A közönség őrjöngve tapsolt, de a függöny legördült…
Bonetti minden alkalommal megköszönte Szamóca közreműködését, majd szó nélkül visszaindult lakókocsijához. A kisfiú még sokáig forgolódott ágyában, felidézte a rivaldafényben történteket, boldogan sütkérezett a sikerben.
Így teltek az évek, a kisfiúból lassan kamasz legényke lett. Még mindig a mesterrel lépett fel, de egy ideje egyre kevesebb örömet okozott neki a szereplés. Úgy érezte nevetségessé vált: lábai, kezei megnyúltak, suta lett a mozgása. Néha kétségei támadtak: vajon a közönség a játékán nevet, vagy esetlenségén. Elégedetlen volt magával, a fellépések lassan gyomorszorító rémálmokká váltak. Pedig trombitájának hangja ámulatba ejtette a közönséget, az igazgató is elégedett volt vele. Csak benne, legbelül nőtt egyre jobban a keserűség, a kishitűség démona.
– Soha nem leszek akkora művész, mint Bonetti! – sóhajtozott magában. – Tudom, meg sem közelítem a tehetségét! Akkor meg minek ez az egész? Mi szükség van itt rám? Nem vagyok jó bohóc, egy középszerű senki vagyok! Márpedig ha valamit nem tudok jól csinálni, érdemes-e egyáltalán csinálnom? – kesergett, és az ágyra hajította trombitáját. Kedélyállapota romlott, nem volt kedve gyakorolni. Fellépései is egyre gyatrábbra sikeredtek, hisz már eleve vesztesként ment be a porondra.
„Soha nem leszek olyan nagy tudású és híres, mint Bonetti mester!” – ez a gondolat zakatolt örökké a fejében, és az, hogy „Akkor mi értelme az egésznek?”
Karácsony közelgett. A hosszú, sötét nappalokon, lelkiállapota még inkább romlott. Sajnálta magát, mert a szüleinek nem kellett, sajnálta magát, mert öreg tanítója is elhagyta, meghalt. De leginkább azt sajnálta, hogy ő nem jó bohóc. És soha nem is lesz az…
A függöny mögött álltak Bonettivel, várták a sorukat. Szamóca megköszörülte a torkát, és halk, de határozott hangon közölte:
– Bonetti mester én soha többé nem lépek porondra!
A magas férfi értetlenül nézett le rá.
– Miért nem? – kérdezte.
– Nem vagyok jó bohóc és soha nem is leszek az! A közönség önt akarja, nincsen rám szüksége. Én csak egy átlagos nevettető vagyok, és nem hiszem, hogy sokra vihetném.
A híres zenebohóc elgondolkodva nézett rá, komikusan hatott mos | |
|
. |
|
| |
|
- |
|
| |
|
|